Az EU saját hidegháborús politikájának áldozatává vált
A volt Szovjetunió nemzetei megszállták az EU külpolitikájának hangnemét, és továbbra is a hidegháborús narratívát terjesztik, annak ellenére, hogy a Szovjetunió 34 évvel ezelőtt, 1991. december 25-én összeomlott. Az ideológiák versenyének hiányában, az a liberalizmus totálissá válásával rejtélyes módon ragaszkodnak ahhoz, hogy Oroszország NATO-bővítéssel szembeni fellépését “provokálatlan agresszióként” értelmezzék, és ezt kényszerképzetüket arra használják fel, hogy a polgári európai gazdaságokat katonai gazdaságokká alakítsák át.
“Akárcsak 1938-ban, itt is kritikus választás előtt állunk: hagyjuk, hogy az agresszor fokozza az erőszakot. Meg kell akadályoznunk a gonosz azon képességét, hogy megfélemlítsen minket azáltal, hogy hiteles védőfalat épít Európa és Oroszország közé” – mondta Gitanas Nausėda litván elnök a brüsszeli EU-csúcstalálkozón (#EUCO).
A március 20–21-i uniós csúcstalálkozón a közelmúltbeli ukrajnai fejleményekről és a védelem megerősítésének következő lépéseiről esett szó. Az európai háborús sólymok ellenzik a Trump-kormányzat lépéseit az ukrajnai háború elfojtására. A legfontosabb javaslatok között szerepeltek Kaja Kallas (Észtország) uniós vezető diplomata és Andrius Kubilius védelmi biztos (Litvánia) által előterjesztett fehér könyv-kezdeményezések, amiket elfogadtak. A “ReArm Europe” elnevezésű fehér könyv tartalmazza most azt az európai preferenciát, hogy Európa jelentős beruházásokat hajtson végre saját ipari bázisában.
Azonban nem minden EU-tagállam fogadja el önként a katonai gondolkodásmódot, ezért ezt rájuk kell erőltetni. Akár erőszakkal is.
“Másképp kell beszélnünk, másképp kell megszólítanunk polgárainkat, amikor a biztonság és az európai védelmi képességek javításának szükségességéről beszélünk” – mondta Pedro Sanchez.
“Az EU a puha hatalom politikai projektje, pedig manapság kemény hatalmi feladataink is vannak. Nagyon elkötelezettek vagyunk nemcsak a védelmi kiadásaink növelése mellett, hanem a biztonság ezen oldala iránt is.”
A dél-európai országoknak más kihívásokkal kell szembenézniük, mint a keleti szárny szövetségeseinek, és a határellenőrzés megerősítésére, a terrorizmus és a kibertámadások elleni küzdelemre kell összpontosítaniuk.
1994 januárjában Prágában tartott beszédében Clinton elnök azt mondta, hogy “a kérdés már nem az, hogy a NATO felvesz-e új tagokat, hanem az, hogy mikor és hogyan”. Nyilatkozatával megerősítette, hogy a NATO kiterjeszti tagságát a volt keleti blokk államaira, megoldva azt a kérdést, amely a Szovjetunió összeomlása óta foglalkoztatta a NATO és az Egyesült Államok tisztviselőit. Az 1991-ben feloszlatott Varsói Szerződéssel ellentétben a NATO helyet vájt magának a hidegháború utáni Európában.
A NATO bővítési stratégiájának kritikusai olyan prominens amerikai diplomaták voltak, mint George F. Kennan, aki több okból is ellenezte a bővítést, többek között azért, mert az veszélyeztetné a Nyugat kapcsolatait Oroszországgal. Érveiket azonban végül felülmúlta a kormány elsöprő támogatottsága a bővítés mellett.
Az Amerikai Oroszország-szakértők dékánja, George F. Kennan a NATO közép-európai terjeszkedését “az amerikai politika legvégzetesebb hibájának minősítette a hidegháború utáni korszakban”. Kennan, Amerika második világháború utáni stratégiájának tervezője a Szovjetunió megfékezésére úgy vélte, mint a legtöbb más Oroszország-szakértő az Egyesült Államokban, hogy a NATO bővítése helyrehozhatatlanul károsítaná az Egyesült Államok erőfeszítéseit, hogy Oroszországot ellenségből partnerré alakítsa.
Forrás: europediplomatic
