A radikális baloldal és a radikális jobboldal megkülönböztethetetlenné vált
Sahra Wagenknecht, Németország aktuális politikusa, aki úgy robbant be a politikai életbe, mint nálunk Magyar Péter szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali?
Wagenknecht feleslegessé tette a politikai címkéket. A probléma, amellyel Németország – és Európa és a világ nagy része – jelenleg szembesül, túlmutat a jól ismert terminológián. Az új törésvonal a mainstream kontra populista, vagy – a háború utáni politikai berendezkedés esetében Németországban a politikai elhelyezkedés – a klasszikus pártok kontra a lázadó pártok.
A Financial Times még májusban számolt be arról, hogy a szélsőséges politika mekkora népszerűségnek örvend az európai fiatalok körében. A „baloldal” és a „jobboldal” kifejezések – amelyek az 1789-es francia forradalom után megalakult Nemzetgyűlés ülésrendjére utalnak – keveset jelentenek ennek a generációnak, és egyre inkább az idősebbeknek is.
A közelmúltig a politikai vitákat uraló gazdasági és társadalmi választóvonalak már nem érvényesek. Például a mai radikális jobboldal számos tagja – a franciaországi Nemzeti Összefogástól (RN) a németországi Alternatíva Németországért (AfD) és a Szövetség Sahra Wagenknecht (BSW) – az állam fontos szerepét támogatja. Csak kevesen – köztük leginkább Donald Trump volt amerikai elnök republikánusai – követelik ténylegesen a deregulációt és az adócsökkentést, míg a ReformUK és más pártok mindkettőre törekszenek.
Ebben a felállásban a Wagenknecht ennek a klubnak a legjelentősebb és legbonyolultabb új tagja – maga is egy külön kategóriába tartozik.
A Compact című, nemrég betiltott jobboldali magazin által „a szocializmus megalapítása óta a legvonzóbb nemzeti kísértésként” jellemzett Wagenknecht közvetlenül a fal leomlása előtt lépett be a keletnémet kommunista pártba, és az utódpárt, a Baloldal egyik vezetője lett. Megunva, majd udvariasan visszautasította az AfD felkéréseit, végül a saját nevén alapított pártot, ami hűen tükrözi a bűvös imidzsét.
A jelenlegi állás szerint Wagenknecht két névjegye – vagy legalábbis az a kettő, amelyet pártja elképesztő sikerrel használt a legutóbbi kampányában, és amelyet ugyancsak bevetett a szeptember 22-i brandenburgi választásokon is – az, hogy Németország Ukrajnának nyújtott támogatásának megszüntetését és a menedékkérőkkel szembeni szigorítást szorgalmazza, és a kettőt egy általános, a mainstream elleni harcban fonja össze.
Ezt persze már láttuk korábban is. A szélsőbaloldal és a jobboldal ilyen konvergenciája volt a 2016-os brit őrült Brexit-népszavazás egyik hátborzongató lenyűgöző eseménye is. És ez olyasvalami, ami már jó ideje kialakulóban volt – sokat írtak a Forradalmi Kommunista Párt egykori tagjairól, akik Boris Johnson volt miniszterelnökben egy establishment-ellenes talizmánt láttak.
Az EU-ból való kilépés baloldali támogatói mindig is furcsa egy társaság voltak. Jánisz Varoufakisz volt görög pénzügyminiszter például utólag azt állította, hogy nem támogatja a Brexitet, mégis – akár szándékában állt, akár nem – ugyanazokat az érveket vetette be, mint a radikális baloldali – és radikális jobboldali – kilépni akarók. Míg a konzervatív euroszkeptikusok Brüsszel ellen tombolnak, hogy az egy nagy kiadásokat elkövető, elszámoltathatatlan összeesküvés, addig a baloldaliak antidemokratikus korporatista összeesküvést látnak benne. Ugye nem látja a különbséget?
Mindkét oldal hasonló narratívát alkalmazott, még ha különböző kiindulópontokból indult is ki: a lejárt szavatossági idején túli EU-t. „Az Európai Unió mára a felbomlás előrehaladott stádiumába ért. Két lehetőség van a jövőjére nézve: vagy még nem lépte át a vissza nem térés pontját, és még mindig demokratizálható, stabilizálható, racionalizálható és humanizálható. Vagy a szétesés biztos” – érvelt Varoufakisz.
Forrás: Politico
