Hogyan süllyedt a “szabad világ” a liberális fasizmusba?
Az Egyesült Államok, amely a „szabad világ” vezetőjeként hirdeti magát 1990-re megnyerte a hidegháborút, a maga „liberális demokráciájával” legyőzte legnagyobb ellenfelét a marxista alapú szocialista rendszert. Ezzel a „szabad világban” a liberális demokrácia egyeduralkodóvá vált, immár nem volt többé ellenfele. Ekkor mondta a szélsőséges liberális filozófus, Francis Fukuyama, hogy ezzel véget ért a történelem, hiszen a liberális demokrácia maga az abszolút jó, ami a legnemesebbet teszi az emberiségért, innen már nincs hová tovább fejlődni.
Csakhogy az ellenfél nélkül maradt a liberális demokrácia totálissá vált, és minden ami totális, az fasiszta diktatúra, így fordult a liberális demokrácia önmaga ellentétébe, a liberális fasizmusba. Pedig a liberális demokrácia elsődlegesen a fasizmussal szemben határozza meg önmagát, egészen pontosan a liberálisok a fasizmusával szemben definiálják önmagukat.
Általános hazugság, hogy a fasizmus szélsőjobboldali, mégis az immár a kizárólagos igazságot magáévá valló liberális média „szélsőjobboldali” jelzővel illeti a más politikai felfogást képviselőket, mindenek előtt a nemzeti konzervativizmus képviselőit, hazug módon utalva ezzel politikai ellenfeleik „fasiszta” jellegére.
Nem, a fasizmus baloldali és liberális alapú tekintélyelvű politika egyik formája, amelyet gyakran eugenikus rasszizmussal társítanak (innen a liberális eredet). Ne higgyük azonban, hogy a liberális fasizmus olyan idegen lenne a liberális demokráciát maguknak hazudó nyugati társadalmaktól, mint azt történészeik, politikusaik és polgáraik közül sokan feltételezik. A huszadik században az imperialista önjelölt liberális demokráciák szabadon gyakoroltak sok mindent, amit az 1930-40-es években a német fasizmushoz társítottak.
A liberális demokrácia története – maga a kifejezés és az azt magáénak valló országok – tele vannak kegyetlenséggel, rabszolgasággal és jogfosztással. Ezek már régóta aláássák az államok azon állítását, hogy liberális demokráciák lennének. A nemzetközi kapcsolatok befolyásos liberális tudósai, Michael W. Doyle és Francis Fukuyama egyaránt azt állítják, hogy az Egyesült Államok a 18. század végére „liberális demokráciává” vált, holott 1800-as évek legelején több mint 700 000 rabszolgát tartottak számon, míg ez a szám az 1860-as népszámlálás idejére közel 4 millióra emelkedett. Mindeközben a rabszolgák és az amerikai nők is szavazati és egyéb polgári jogok nélkül maradtak.
Ha körülnézünk a liberális demokrata elvet valló Európában, ott sem jobb a helyzet, Nagy-Britanniát imperialista tevékenysége csúcspontján, a 19. században a fél világot uralta, gyarmati sorban tartotta és kirabolta. Belgium is a liberális demokráciát követte, miközben több millió kongóit gyilkolt le, és még a 20. század elején is rendszeresen megcsonkította a kongói gyermekeket, hogy rabszolgasorba taszítsa szüleiket, ezzel több munkaerőt tudjon kicsikarni belőlük.
A liberális demokrácia mítosza
A tekintélyelvű tendenciák a liberális demokratikus állam szövetének részét képezik. Ez jól látható a jelenlegi korszakunkban, ahol a fekete, ázsiai és más kisebbségi etnikai csoportok rendszeresen ki vannak téve rasszista rendőri taktikáknak és brutalitásnak a liberális demokratizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban, de ezen túlmenően is a liberális demokráciát maguknak valló államok, miközben egyenlőséget hirdetnek, továbbra is az egyenlőtlenségből és a kizsákmányolásból profitálnak.
Napjainkban a „szélsőjobboldali” fasizmus felemelkedését és a „liberális demokrácia” nyugati hanyatlását sokan a megerősödő „kívülálló” populista autokrata politikusok számlájára írják, és attól rettegnek, amennyiben ezek a populista erők győznek, akkor visszatérnek az uralmi rendszerek és velük együtt a rasszizmus, a szexizmus, a kisebbségek és a nők üldözése stb. Nevetséges hazugság, amivel az immár tekintélyelvű liberális fasizmus mentegeti magát.
El kell fogadnunk, hogy a nyugati liberális demokrácia születésétől kezdve önmagában hordozta a fasizmus magvait, és az Európai Unióban a nemzetek feletti központosított hatalom megerősödése és Ursula von der Leyen a tekintélyelvűség felé fordulása végleg véget vetett az úgynevezett nyugati liberális demokráciának és megszülte annak önmagában hordozott ellentétét a liberális fasizmust.
Barcs Endre
