Migráció: Itt az ideje, hogy Európa politikusai elismerjék az igazságot
2007-ben Philippe Legrain kiadta a Your Country Needs Them (Az országnak szüksége van rájuk) című könyvét a Princeton University Press kiadónál, amelyben azt állítja, hogy “józan gondolkodású közgazdászok szerint a globális migrációból származó potenciális nyereség hatalmas”.
A 2015-ös migrációs válság csúcspontján a Deutsche Bank vezető közgazdásza, David Folkerts-Landau eufórikusan kijelentette, hogy “még egy olyan kulturális és gazdasági reneszánszt is el tudok képzelni, mint az első világháború kitörése előtti évtizedekben”.
Szerinte a menekültek “a legjobb dolog, ami 2015-ben Németországgal történt”. A Világbank is hasonlóan érvel, az ENSZ szervezete, a Nemzetközi Migrációs Szervezet pedig nemrég egy holland finanszírozású videót tett közzé arról, hogy “a migráció a megoldás része”.
Miért utasítja el tehát az európai polgárok többsége még mindig rendületlenül a tömeges migráció előnyeit, amikor a Folkerts-Landau-féle “józan gondolkodású közgazdászok” szerint ez a legjobb dolog, ami az öreg (képletesen és szó szerint is) kontinenssel történhet?
Ennek egyik oka az lehet, hogy józanságuk ellenére ezek a közgazdászok soha nem számolták ki a tényleges számokat. Jan H. van de Beek holland matematikus közelebbről megvizsgálta a hollandiai migrációs tapasztalatokat, és eredményei kijózanítóak. Számításai szerint a szövetségi kormány 1995 és 2019 között évente mintegy 17 milliárd eurót költött a migrációra, ami ebben az időszakban havonta több mint egymilliárd eurót jelent.
Van de Beek tanulmányával olyan területre merészkedett, ahová manapság nem sokan merészkednek. Különbséget tett a nyugati és a nem nyugati bevándorlás és az eltérő gazdasági eredmények között: A többnyire nem nyugati bevándorlás költségei évi 17 milliárd eurót tesznek ki, míg a nyugati hátterű személyek bevándorlása nagyjából egymilliárd eurós kiadási többletet okoz.
Ez a különbségtétel fontos a holland és sok más európai jóléti rendszer jövője szempontjából: Ha a bevándorlás a 2015-2019-es szinten marad, akkor az éves költségvetési teher a 2016-os 17 milliárd euróról mintegy 50 milliárd euróra nő. Olyan növekedés, amelyet a jóléti állam valószínűleg nem élne túl.
A holland megállapításokat Európa-szerte hasonló tanulmányok tükrözik: A dán pénzügyminisztérium megállapította, hogy a nem nyugati bevándorlók nagy valószínűséggel sokkal nagyobb arányban maradnak élethosszig tartó jóléti juttatásban részesülők, mint az őshonos dánok vagy a nyugati országokból érkező bevándorlók.
Ugyanez igaz Németországra és Ausztriára is: A munkanélküli segélyt kapók mintegy 45 százaléka nem német állampolgár, ami évente mintegy 20 milliárd eurójába kerül az adófizetőknek. Az egyik legnagyobb migránscsoport, a török közösség jelenleg 1,4 millió főt számlál, ami a német lakosság több mint 2 százaléka.
Átlagosan sokkal rosszabbul teljesítenek, mint német társaik: Magasabb a munkanélküliségük, korábban mennek nyugdíjba, és jobban függnek az állami juttatásoktól, mint más csoportok. Ausztria hasonló számokat mutat, a valamilyen állami juttatásban részesülők közel 60 százaléka “migráns hátterű”.
Nem minden nem nyugati migráns azonban egyforma. Egy hivatalos francia tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy míg a délkelet-ázsiai bevándorlók az iskolai végzettség és a gazdasági aktivitás terén még az őslakosokat is felülmúlják, addig a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkező bevándorlók különösen nehéz helyzetben vannak.
A népszerű narratívával ellentétben, miszerint a “strukturális rasszizmus” a hibás, jelentős különbségeket látunk a hasonló etnikai háttérrel rendelkező csoportok között. Az Indiából származó bevándorlók például általában jobban teljesítenek a pakisztáni és bangladesi bevándorlóknál, míg a nigériaiak általában jobban teljesítenek a többi afrikai bevándorlónál.
Nagyon valószínűtlen, hogy egy átlagos európai különbséget tud tenni ezek között az embercsoportok között, vagy hogy az európaiak annyira szelektívek a rasszizmusukban, hogy a nigériai bevándorlókat kedvelik, a szomáliaiakat pedig nem kedvelik.
Van de Beek és mások a jóléti állam szerkezetében látják a probléma okát. Ez gyakran perverz ösztönzőket teremt. Ha az állam által fizetett szolgáltatásokhoz való hozzáférés túl könnyen elérhető, az a migráció elsődleges motivációjává válik, ami a származási országtól függetlenül elriasztja a munkakeresés minden motivációját.
Egy rosszul kialakított jóléti rendszer még az azonos hátterű emberek között is eltérő eredményekhez vezethet, amint azt az ukrán menekültekkel kapcsolatos európai tapasztalatok is mutatják: Dániában több mint 70 százalékuk integrálódott a munkaerőpiacra, Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban több mint 60 százalékuk, Hollandiában, Nagy-Britanniában és Írországban körülbelül 50 százalékuk – míg Németországban és Ausztriában ez az arány 20 százalék alatt marad.
Mindezek mellett azonban tagadhatatlan, hogy a kulturális tényezők óriási szerepet játszanak, és az az általános állítás, hogy a bevándorlás mindig “nettó jót” jelent, egyszerűen nem állja ki az empirikus tesztet.
Az európai vezetőknek el kellene kezdeniük felismerniük ezt, mert az emberek már régen felismerték.
Forrás: Brussels Signal, fotó: Getty Images
