Bob Dylan Leonard Cohent énekelt a Place des Arts-ban
Vasárnap a “Dance Me to the End of Love” c. Cohen dal előadása volt az este csúcspontja. Bob Dylan mostani montreali látogatására, rossz szokásaival ellentétben nem okozott csalódást.
2016 októberében, egy nappal azután, hogy bejelentették, hogy Bob Dylan kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, Leonard Cohen azt mondta, hogy ezt a hatalmas elismerést neki adni olyan, mint “kitüntetést tűzni a Mount Everestre, mert az a legmagasabb hegy”. A költőnek nyilvánvalóan volt érzéke a bókokhoz.
Vasárnap este a Place des Arts Salle Wilfrid-Pelletier-ben Bob Dylan viszonozta a szívességet azzal, hogy a program végén a montrealiaknak a “Dance Me to the End of Love” ihletett, hogy ne mondjam, szenvedélyes verzióját adta elő.
“Ezek sokkal többek, mint dalok. Imák” – mondta egyszer Dylan Cohen munkásságáról. És ritkán volt igazabb ez a megállapítás, mint vasárnap. Bár most adta elő először, zenekara láthatóan az elmúlt napok során több órát próbált.
A közösségi médiában azonban nem látni képeket erről a Cohen tiszteletadásról, mivel a Bob Dylan-koncertek nézői kötelesek a telefonjukat egy kis zárt tasakba tenni, amint átlépik az ajtót. A sajtófotósoknak szintén megtagadták a belépést az eseményre.
A Wilfrid-Pelletiert zsúfolásig megtöltő közönség már azelőtt is áldott állapotban volt, hogy meghatódott volna ettől a meglepetésszerű megújulástól. Bár az utóbbi években gyakran okozott csalódást olyan átdolgozásokkal, amelyek inkább hangzottak feldarabolásnak, mint frissítésnek, Dylan mégis úgy tűnt, örül, hogy velünk lehet, már amennyire képes a lelkesedésre, sőt, még egy francia nyelvű “merci beaucoup”-al is megtisztelte a közönségét.
Néhány dal után, amelyek során az ikon hangja kereste a helyét, az est a When I Paint My Masterpiece című számmal, a műsor negyedik dalával találta meg a kegyelem útját, egy olyan verzióban, amely egyedül a zongorán kezdődött, mielőtt zenészei country-blues módra csatlakoztak hozzá. Szinte minden szám kapott egy blues-réteget, mintha Zimmerman úr idősebb korában visszatérne a több mint 60 éve alkotott zenéjének gyökereihez.
Az I’ll Be Your Baby Tonight bővített átdolgozása hasonló mintát követett: egy szinte soulos intró után Doug Lancio gitárjának rockos harapása vette át az irányítást, ami a nagy, piszkos blues apoteózisában csúcsosodott ki. Bizonyos pillanatokban arra kellett következtetni, hogy Dylan nemcsak helyesen énekel, hanem hangilag is.
A nyolcvanéves férfi a zongora mögött ülve úgy bővítette az interpretációit, ahogy a szíve diktálta, a körülötte félkörben ülő öt zenésze pedig ritkán vette le a szemét a kezéről. A gyakran elhamarkodott következtetések néha úgy hangzottak, mintha autóbalesetet szenvedtek volna.
Ennek ellenére a Dance Me to the End of Love szívből jövő előadása marad a legfeledhetetlenebb pillanata ennek a nagyszerű estének, amelynek végén az egész közönség – köztük huszonévesek és a fellépő előadóval azonos generációhoz tartozók – felállt.
Egy Bob Dylan-koncert az a ritka esemény, ahol az ember összefuthat az év country albumának járó Félix-díj 2021-es nyertesével, Alex Burgerrel, Kanada közlekedési miniszterével, Pablo Rodriguezzel, és a La Presse egy bizonyos rovatvezetőjével, aki szerint “Ő Bobness-sége” nem más, mint az Atyaisten.
Forrás: La Presse (Kanada)
