A politika élőhalottai visszatérésüket tervezik

Úgy nézhetnek ki, mint Michael Jackson Moonwalking Deadje a Thriller videoklipjében, és körülbelül ugyanolyan relevánsnak tűnnek. Ezen a lángoló 2023-as nyáron, amikor még soha nem esett ennyi eső, és amikor a politikába vetett bizalmunk még soha nem volt ilyen alacsony, az elmúlt évtizedek régi harci lovai a visszatérésüket tervezik, meggyőződve arról, hogy újra eljött az ő idejük…

Ségolène Royal, Tony Blair, Frans Timmermans, sőt még Juan Carlos spanyol király is arra fogad, hogy a nyugodtabb és biztosabb idők iránti nosztalgia jobb színben tünteti fel őket a mostaniakhoz képest. Az ő előfutáruk lehet Benjamin “Bibi” Netanjahu, aki harmadik miniszterelnökségére úgy tért vissza, hogy felfrissült a koalíciójában lévő kis vallási pártok támogatottsága. Úgy tűnik, Silvio Berlusconi politikai hosszú életűségét célozza meg, vagy akár Malajzia Comeback Kidjét, Mahathir Mohamadot, aki 95 évesen másodszor is elnyerte országa miniszterelnöki posztját.

Vegyük a nyilvánosság megszállottja szocialista Ségolène Royal-t, a nagyon élénk és elegáns 69 éves hölgyet, akinek első politikai munkája François Mitterrand elnöknek szólt 1982-ben. Első kabineti posztjára tíz évvel később került sor.

Ahelyett, hogy Provence-nak azon a szakaszán nyaralna, amely a Rhône folyó Avignonnál és az Alpok Digne-nél található (a Riviéra annyira déclassé), inkább utazgat, twitterezik, dedikálja legújabb könyvét, twitterezik, részt vesz a baloldali nyári konferenciákon, feminista vitákat moderál (ha ez az ige alkalmazható rá), és twitterezik. Emellett készült a debütálására, mint beszélőfej Franciaország legvitatottabb (és legnépszerűbb) talkshow-jában, Cyril Hanouna Touche Pas À Mon Poste (Ne szórakozz a tévémmel) című műsorában.

Madame Royal, más szóval, manőverezik. A 2007-es elnökválasztáson Nicolas Sarkozytől elszenvedett vereséget, és a franciák állítólagos elutasító magatartásáról beszélt, amiért a franciák nem hajlandóak női elnököt választani. Amikor azonban Sarko utódja, François Hollande, aki történetesen Ségolène négy gyermekének apja (de 2007-ben egy fiatalabb modellért hagyta el), környezetvédelmi miniszterré nevezte ki, szitkozódott mindenkivel szemben, aki azt sugallta, hogy ez legalább részben a három évtizedes kapcsolatuknak köszönhető.

Mindezek ellenére Ségolène (Boris Johnsonhoz hasonlóan mindenki a keresztnevén szólítja) szívén viselte a tárcáját, és egyedülálló lehetőséget szimatolt arra, hogy ökoharcosként újjáépítse magát. Környezetvédelmi adót vezetett be a teherautó-forgalomra, ami 2013-ban a sárgamellényesek lázadásának előfutárát váltotta ki volt partnere ellen. A “vörös sapkások” tüntetései és útlezárásai leállították Bretagne nagy részét, ahol először próbálták ki a zöld adókat.

Ségolène ettől függetlenül ma is Franciaország Net Zero bajnokának tekinti magát. Legutóbbi, Kongó-Brazzaville-be tett utazása során a nyugati országok által a globális déli országoknak okozott “ökológiai igazságtalanság” ellen emelt szót. Ezek – mondta a helyi televízióban – “az üvegházhatású gázok mindössze 3 százalékát termelik, miközben a károk 78 százalékát elszenvedik. Nem teszünk eleget, és be kell tartanunk az ígéreteinket”.

Ségolène Royal szokásos, fazekat kavaró M.O.-ja miatt a Twitter (vagy X, ahogyan meg kell tanulnunk hívni) úgy tűnik, hogy neki lett kitalálva. A munkahelyi nemi megkülönböztetés, az EKB kamatemelése, az energiaköltségek, egy széntüzelésű erőmű újranyitása, az egyetemi szelekció, egy hároméves gyermek lehetséges elrablása (“Minden pincét, minden padlást átkutattak már?”) – minden az ő X-csatornájába kerül, végtelenül pörög, hogy a hírfolyamban maradjon.

Amikor először megválasztották, Emmanuel Macron úgy gondolta, hogy kényelmes lenne őt “a lengyelek nagykövetévé” tenni, remélve, hogy, ööö, lefagyasztja őt. Ez mindössze három évig tartott, és a nagykövet több időt töltött a párizsi hetedik kerületben az elnököt bíráló interjúkkal, mint az Antarktiszon vagy a Svalbard-szigeteken.

Vajon sikerülhet neki egy újabb visszatérés? Szétosztotta a téteket: egyrészt reméli, hogy Macron törékeny koalíciójának szüksége lesz a zöld szavazatokra, és esélyt ad neki egy kabineti állásra. Másrészt udvarol a kemény parlamenti baloldal Mélenchonistáinak, akiket tavaly még “igazi baloldalként” támogatott. “Ő a politika Gérard Depardieu-je” – viccelődött egy mérsékelt szocialista a Le Parisien című napilapnak. “Voltak nagyszerű szerepei, de most egy kicsit mindenhol ott van”.

A “mindenhol” aligha vonatkozik Tony Blairre, az 1990-es évek végének és a 2000-es évek elejének Cool Britannia miniszterelnökére, aki egykor a New Labour aranykorú vezetője volt, akire a világ vezetői és még II. Erzsébet királynő is hallgatott, de akit az iraki háborúban való lelkes részvétele buktatott meg.

A 70 éves Blair mindig is nemzetközi vezetői pozíciókra törekedett: a Brexit-szavazással elszálltak a reményei, hogy az EU elnökeként hosszabb ideig töltheti be a posztot. De már ezt megelőzően is elég szemöldököt vonzott az, hogy a néhány ellentmondásos külföldi vezetőnek (a kazahsztáni Nurszultan Nazerbajev vagy az egyiptomi Abdel-Fattáh el-Szíszi elnöknek) végzett magántanácsadói munkája ahhoz, hogy az ügyes kezű Blair az elmúlt években újrakalibrálja pályáját. Nem segített a Sunday Times azon felfedezése, hogy egyszer azt fontolgatta, hogy lovaggá üti Bassár Aszadot, az ellenszenves szíriai diktátort – és a hírnevén nyilvánvalóan valóban van mit csiszolni.

Forrás: Brussels Signal