Sokan gondolják, de még kevesen merik kimondani: Marine Le Pen-nek át kellene vennie a hatalmat
Mohammed, a 40 éves marokkói zöldséges, akinek kis, forgalmas boltja Párizs központjában, egy csendes utcában az egész környék informális klubjaként működik, elmondja, hogy könyvelő feleségével, Samihával néhány éve beszélgetett először három tizenéves gyermekükkel. “Leültettük őket, és elmondtuk nekik: Ha megállít a rendőrség, szálljatok le a biciklitekről vagy szálljatok ki az autóból, legyetek udvariasak, tegyétek, amit mondanak, mutassátok meg a papírjaitokat, ne mondjátok, hogy nincs igazuk”.”.
Mohammed, aki hívő muszlim, és a ramadán idején böjtöl, Mantes-la-Jolie-ban él, egy Párizstól mintegy 30 mérföldre nyugatra fekvő, etnikailag vegyes ipari külvárosban, ahol 2005-ben és a múlt héten is heves zavargások voltak.
Mielőtt azonban egy olyan alsóbbrendű réteg szimbólumának tekintenénk, amelynek nevében a zavargók egy hét alatt 1 milliárd eurós kárt okoztak Franciaországban, gondoljunk erre: gyermekeit egy fizetős katolikus kollégiumba járatta, “mert azt akartuk, hogy jól tanuljanak az iskolában”. Ennek eredményeként mindannyian ugyanazt a jól ékezetes franciát beszélik, mint a Septième Arrondissement-i énarques-i gyerekek. Amikor szakmai gyakorlatot keresnek, a leveleik kifogástalan betűzésűek és kifejezésűek. De mivel Dél-Marokkóból, a Szahara sivatag széléről származnak, az egész család sötét bőrű. A Septième Arrondissement-i kamaszok nem kapják meg a The Talkot.
Mohammed boltjának kirakatát, amely szerencsére erősített üvegből készült, az éjszaka közepén megrongálták a randalírozók. Más közeli üzleteket is feltörtek, néhányat kifosztottak. Az utcán parkoló összes autót megrongálták: kettőt felgyújtottak. Nem sok a zavargások epicentrumához képest, ahol iskolákat, óvodákat, szupermarketeket, buszpályaudvarokat, közösségi házakat és sportklubokat fosztottak ki és gyújtottak fel módszeresen; a városházákat és a rendőrőrsöket több száz nagyon fiatal – néhányan 12-13 éves – támadó ostromolta, akik vérért kiabáltak. De elég volt ahhoz, hogy az utcán tartós bizonytalanságérzet alakuljon ki.
“Barátaim és családtagjaim felhívtak Marokkóból a WhatsAppon, hogy jól vagyok-e” – mesélte Mohammed tegnap este. “A falunkban élő öregek, akik évtizedekig Franciaországban dolgoztak, majd otthon vonultak nyugdíjba, azt kérdezik: ‘Mit csinálnak azzal a Franciaországgal, amit rájuk hagytunk? Ez a sok erőszak és pusztítás, ez nem helyes'”.
Mohammed távolról sem érzi magát “szegregáltnak”, és osztja Franciaország felháborodását a múlt heti zavargások után. A Le Figaro pénteken közzétett Odoxa-Backbone Consulting felméréséből kiderül, hogy a franciák több mint négyötöde “aggódik” (89 százalék), “dühös” (84 százalék) és “értetlenül” (77 százalék) érzi magát. Kétharmaduk a rendőrség és a csendőrség munkáját üdvözli (64 százalék), 72 százalékuk pedig szidja a kormányt, amelynek Emmanuel Macron is tagja.
A legfőbb tényezők a “törvénytelenség, a kábítószer-kereskedelem és a bűnözés terjedése” (62 százalék), és kisebb mértékben a társadalmi struktúrák tiszteletének hiánya (42 százalék). Mindössze 21 százalék mondja, hogy “megérti” a zavargókat. Mindössze 14 százalék “támogatja” őket. 25 százalék a szegénységet említi a leginkább sújtott területeken, mint kiváltó okot, és csak 17 százalék említi a “rendőri hozzáállást”.
A boltban kávéztunk, miközben turisták és helyiek jöttek be egy doboz tejért, paradicsomért, egy doboz Coca-Coláért, sörökért (“Ezeket nem szabad az utcán inni!” – figyelmeztetett Mohammed), egy zacskó macskaalomért, ötlettelen celofánba csomagolt szendvicsekért és sok-sok tábla csokoládéért. Az egyik Amazon-csomagot egy szomszéd vette át, akinek az épületében nincs portás. Egy helyi ingatlanügynök sétált be egy csomag őrölt kávéért: egy harmincas évei közepén járó, Guadeloupe-ról származó, Ralph-Laurenbe öltözött fekete francia férfi, aki luxuslakásokat árul egy közeli ügynökségtől. “Egy tizenhét éves gyereket közvetlen közelről lelőni, azt jelenti, hogy a rendőrség nem tudja, mit csinál” – mondta művelt hangon.
Történetesen pontosan azt visszhangozta, amit egy Préfet barátom már régóta mondogatott: a francia rendőrség – nem összetévesztendő a csendőrséggel, amely a hadsereg részeként a vidéki és kisvárosi rendőri feladatokat látja el – túlhajszolt, alulfoglalkoztatott, alulfizetett, és forrong a harag és a mogorva szorongás.
Mint szakma, a rendőröknél a legmagasabb az öngyilkossági ráta az országban. Sokan, akiket kimerítenek az állandó feszültségek, a nehéz területeken elkövetett rendszeres támadások, ahol rendszeresen sörétes puskával és aknavetővel fogadják őket, és a szociális bérházak magasföldszintjeiről kővel vagy mosógéppel dobálják őket, azt mondják, hogy szinte minden nap rettegnek. Sok a lemondás, és kevés az álláspályázat. A rendőrségi képzést az elmúlt években egy évről 8 hónapra csökkentették: a rendőrségnek szüksége van a helyszínen lévő emberekre. Ez nem menti fel az általuk elkövetett hibákat, de minden bizonnyal segít megmagyarázni azokat.
Forràs: Brussels Signal
