Az EU-ban már nem téma az egyre szorosabb unió
A fő téma sokkal inkább az, hogy miként reagáljon az egzisztenciális fenyegetésekre, ideértve az orosz agresszió lehetséges eszkalálódását, az egyre erősebb és autokratikusabb Kínát, Donald Trump korábbi elnök lehetséges visszatérését a Fehér Házba, valamint azt, hogy a gazdasági nacionalizmus ma már kétpárti konszenzus kérdése az Egyesült Államokban, ami Európát kereskedelmi háborúkra és támogatási versenyre készíti legközelebbi szövetségesével – még akkor is, ha Joe Biden elnököt újraválasztják.
És mindez az éghajlatváltozás hátterében történik, amelynek katasztrofális hatásait egyre inkább érzi az EU, valamint a magasabb energiaárak, amelyek versenyhátrányba hozzák a blokkot.
Ez a ciklus azért is más, mert az eurokraták, az agytrösztök és az Európa-párti nemzeti elitek nem tudják, mit tegyenek. Mindenki egyetért abban, hogy a gazdasági biztonság meghatározó kérdéssé vált; mindenki aggódik az EU ipari versenyképessége miatt; és szinte mindenki úgy véli, hogy az állami beavatkozásnak nagyobb szerep jut. De nincs egyetértés abban, hogy mit jelent a gazdasági biztonság, milyen politikák a legalkalmasabbak a versenyképesség előmozdítására, és milyen formában kellene az állami beavatkozásnak történnie.
Egyesek az Egyesült Államokat és Kínát alapvetően szimmetrikus gazdasági fenyegetésnek tekintik, mások nem. Egyesek szerint kompromisszumot kell kötni az egységes piaci szabályok és a gazdasági biztonság között, mások nem értenek egyet. Egyesek szerint a gazdasági biztonsághoz elengedhetetlen a reshoring, mások a diverzifikáció mellett érvelnek. Egyesek szerint az EU-nak fel kellene ugrania a Kereskedelmi Világszervezet szabályainak figyelmen kívül hagyására, mások szerint ez többet ártana, mint használna. Egyesek szerint pedig az amerikai inflációcsökkentő törvényre (IRA) nemzeti szinten megfelelő támogatásokkal kell válaszolni, míg mások attól tartanak, hogy ez feldarabolná az egységes piacot.
Az európai társadalmi és gazdasági szerkezet továbbra is nagymértékben függ a szén-dioxid-intenzív iparágaktól, mint például az autóipar, a fémipar és a vegyipar. A barna munkahelyek zöld munkahelyekké alakítása tehát alapvető feltétele annak, hogy Európa fenntartsa és megerősítse társadalmi-gazdasági modelljét. Kezdetben az volt a remény, hogy Európa vezető szerepe a zöld átállásban a tiszta technológiák terén is vezető szerepet fog betölteni, de ezt a reményt az IRA nagyságrendje és agresszivitása visszavetette. Ha az EU által létrehozni remélt zöld munkahelyek közül sokakat végül az Egyesült Államokba szippant át, az aláássa a barna munkahelyek mielőbbi felszámolása mellett szóló érveket.
Az Ursula von der Leyen elnök vezette Európai Bizottság nagy elismerést érdemel. Sikerült a zöldet Európa meghatározó színévé tennie, világos és ambiciózus éghajlati célokat tűzött ki, és új jogszabályok egész sorát vezette be – köztük az Igazságos Átmeneti Alapot, az új kibocsátáskereskedelmi rendszert (ETS) a közlekedésre és az épületekre, valamint a világon elsőként bevezetett szén-dioxid határkiigazítási mechanizmust (CBAM). Emellett reálisabb megközelítést alkalmazott Kínával szemben, valamint vezető szerepet és határozottságot tanúsított a világjárvány és az ukrajnai orosz invázió után.
Amire azonban nem volt képes, az az, hogy koherens politikai jövőképet kínáljon válaszul az EU egzisztenciális versenyszorongására, amelyet a magasabb energiaárak váltottak ki.
Talán ez mindig is elérhetetlen volt, mivel a biztosok és a Bizottság személyzete megosztott ezekben a kérdésekben, akárcsak a tagállamok. A következő Bizottságnak azonban ilyen jövőképet – és az azt támogató politikákat – kell majd kínálnia. És bár még túl korai lenne megmondani, hogy ez a jövőkép mit fog tartalmazni, úgy gondoljuk, hogy két konkrét pontot kell majd felismernie:
Az első az, hogy az egyszerű megoldások valószínűleg nem fognak működni. A szén-dioxid-mentesítés, a versenyképesség és a gazdasági biztonság közötti feszültségeket valószínűleg össze lehet egyeztetni. De úgy tenni, mintha nem lennének ilyen feszültségek, és mindhárom célt egyszerre lehetne elérni agresszív áttelepítéssel – ahogyan azt a nettó zéró iparági törvénytervezet teszi – hiba. Az EU versenyképessége részben attól függ, hogy képes-e olcsóbb alapanyagokat importálni, mint amennyit elő tud állítani, és a blokk politikai válaszának fel kell ismernie a legfontosabb kompromisszumokat, és meg kell keresnie a módját, hogy ezek között eligazodjon.
A második pont az, hogy az új szakpolitikai paradigmák – a szabályozás kreatív alkalmazásától az agresszívabb iparpolitikáig – nem helyettesítik az EU régóta fennálló versenyképességi gyengeségeinek leküzdését. Ezek mindenekelőtt a szuverén államokból álló, eredendő széttagoltságához kapcsolódnak, ami viszont korlátozza a külső fenyegetésekre adott uniós szintű költségvetési válaszlépéseket, és akadályozza a valódi egységes piac megvalósulását.
Emiatt az egyre szorosabb unió végül is a válasz része – de ez is elégtelen.
Európa sorsa végső soron azon múlik majd, hogy találunk-e olyan politikákat, amelyek elég gyorsan reagálnak az előtte álló sürgető kihívások kezelésére, ugyanakkor kellően átgondoltak ahhoz, hogy a nem kívánt következményeket minimalizálják. És ebben segíthet egy erőteljes, választások előtti vita.
Forràs: Politico
