A NEOLIBERÁLIS JÖVŐKÉP (2.rész)
A neoliberalizmus Európában alakult ki az 1930-as években, amikor a nemzetek befelé fordultak, és a nemzetközi kereskedelem összeomlott. Később a neoliberalizmus éppen azért vált a második világháború utáni gazdasági rendszer egyik pillérévé, mert arra törekedett, hogy a hely problémái soha többé ne forduljanak elő.
A neoliberálisok a globális tőkét és a globális üzletet akarták összekapcsolni, hogy a nemzetek ne háborúzzanak egymással. De végül a rendszer túl messzire ment, és nemcsak eszközbuborékokat és spekulációs buborékokat hozott létre, hanem a tőke és a munkaerő közötti jelentős szakadékot is. Ez pedig egy újfajta politikai szélsőségesség felemelkedését táplálta.
Ezek az események bizonyos szempontból a 100 évvel ezelőtti eseményeket tükrözik. 1918 és 1929 között Európában és az Egyesült Államokban szinte minden eszköz ára – legyen szó részvényekről, kötvényekről vagy ingatlanokról – emelkedett. A központi bankárok mindenütt megnyitották a pénzcsapokat, és arra ösztönözték az embereket, hogy hitelre vásároljanak dolgokat. A könnyű pénz és az emelkedő áradat minden csónakot megemelt, de ez a könnyű pénz érzése baljós politikai és gazdasági változásokat takart el.
Az ipari forradalom sok országban felgyorsította az urbanizációt, és munkások milliói vándoroltak el. Az egykor elsősorban mezőgazdasági munkások, ekkor főként a gyárakban és az iparban kezdtek dolgozni. A bérek nem emelkedtek olyan gyorsan, mint az árak, ami azt jelentette, hogy a legtöbb ember gazdasági jóléte az eladósodástól függött.
Eközben az országok közötti kereskedelem lelassult. Az első világháború és az 1918-as influenzajárvány, amely jóval 1920-ig tartott, a nemzetközi kereskedelem az 1913-as 27 százalékról 1923 és 1928 között átlagosan 20 százalékra esett vissza a globális termelés 27 százalékáról. Az adósságbuborék 1929-ben kipukkadt, és az ezt követő nagy gazdasági világválság következtében a nemzetközi kereskedelem 1932-re a világgazdaság mindössze 11 százalékára esett vissza. A kereskedelmi vámok és büntetőadók az Atlanti-óceán mindkét partján tovább súlyosbították a problémát, és csak a második világháború után történt meg, hogy az áruk és szolgáltatások határokon átnyúló áramlása ismét meghaladta a világgazdaság 15 százalékát.
Ebből a sivár gazdasági helyzetből nőtt ki a fasizmus, először Olaszországban, majd Németországban. Az európai nemzetek elbújtak gyarmati pozícióikban, és háborús erőfeszítéseik finanszírozására erőforrásokat ragadtak el a fejlődő világtól. A “mindenki mindenki ellen” hobbesi légköre borult Európára, ami óhatatlanul a II. világháború borzalmaihoz vezetett.
Az azt követő időszakban az európai és az egyesült államokbeli vezetők és értelmiségiek érthető módon keresték a módját annak, hogyan lehetne megakadályozni, hogy ilyen vérengzés még egyszer megtörténjen. Úgy vélték, hogy ha a tőkepiacokat és a globális kereskedelmet olyan intézményeken keresztül lehetne összekapcsolni, amelyek az adott nemzetállamok törvényei felett lebegnek, akkor a világ kevésbé valószínű, hogy anarchiába süllyed.
Azt is gondolták, hogy egy ilyen liberális berendezkedés ellensúlyozhatja a Szovjetunió növekvő fenyegetését. Ahogy Quinn Slobodian történész érvelt, a neoliberális gondolkodók célja “a kapitalizmus védelme volt az egész világ léptékében”. A neoliberális projekt intézményeit – állítja – “nem a piacok felszabadítására, hanem beburkolására, a kapitalizmus beoltására a demokrácia fenyegetésével szemben, a gyakran irracionális emberi viselkedés megfékezésére szolgáló keretrendszer megteremtésére” tervezték.
Forràs: Foreign Affairs Szerzo: Rana Foroohar (folyt. kov.)
