A neoliberalizmus után (1.rész)
Az elmúlt 40 év nagy részében az amerikai döntéshozók úgy viselkedtek, mintha az egész világ liberális lenne. A neoliberális gazdasági gondolkodás uralkodó irányzatától áthatva azt feltételezték, hogy a tőke, az áruk és az emberek oda mennek, ahol mindenki számára a legtermékenyebbek.
Ha a vállalatok a tengerentúlon teremtettek munkahelyeket, ahol ez a legolcsóbb volt, akkor a hazai munkahelyek csökkenését ellensúlyozni fogják a fogyasztói előnyök. Ha pedig a kormányok csökkentik a kereskedelmi akadályokat és deregulálják a tőkepiacokat, a pénz oda áramlik, ahol a legnagyobb szükség van rá. A politikai döntéshozóknak nem kellett figyelembe venniük a földrajzot, mivel a láthatatlan kéz mindenhol működött. Más szóval a földrajz hely nem számított.
Az amerikai kormányok mindkét párt részéről egészen a közelmúltig ezeken az átfogó feltételezéseken alapuló politikát folytattak – a globális pénzügyek szabályozása, kereskedelmi megállapodások megkötése, mint például az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás, Kína befogadása a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), és az amerikai gyártóknak nem csak megengedték, hanem ösztönözték is, hogy termelésük nagy részét a tengerentúlra helyezzék át.
A szabadpiaci globalizmust természetesen nagyrészt azok a nagyhatalmú multinacionális vállalatok erőltették, amelyek a legjobban ki tudták használni. Természetesen ezek a vállalatok mindkét nagy amerikai párt politikusainak egyformán adományoztak, hogy biztosítsáka maguk számára, hogy a neoliberalizmus erényeit élvezhessék.
Ez egyfajta keresztes hadjárattá vált, hogy ezt az új amerikai hitvallást világszerte elterjesszék, a gyors divat és az egyre olcsóbb elektronikus kütyük izgalmát nyújtva a fogyasztóknak mindenütt. Az amerikai áruk valójában az amerikai “jóságot” képviselik. Az amerikai filozófiai értékeket, a neoliberalizmusba rejtett liberalizmust hirdetik. Az elképzelés az volt, hogy az amerikai típusú kapitalizmus gyümölcseitől elragadtatva más országok is “szabaddá” válnak ugyanúgy, mint az Egyesült Államok.
Bizonyos mérések szerint e politikák eredményei rendkívül előnyösek voltak: Különösen az amerikai fogyasztók élvezték az olcsó külföldi gyártás gyümölcseit, miközben emberek milliárdjai kerültek ki a szegénységből, különösen a fejlődő országokban. Ahogy a feltörekvő piacok csatlakoztak a szabadpiaci rendszerhez, a globális egyenlőtlenségek csökkentek és egy új globális középosztály született. Hogy ez a középosztály politikailag mennyire volt szabad, az természetesen az adott országtól függött.
A neoliberális politikák azonban hatalmas egyenlőtlenségeket teremtettek az országokon belül is, és néha destabilizáló tőkeáramlásokhoz vezettek az országok között.
A pénz sokkal gyorsabban tud mozogni, mint az áruk vagy az emberek, ami kockázatos pénzügyi spekulációra hívja fel a figyelmet. (A pénzügyi válságok száma jelentősen megnőtt az 1980-as évek óta.) Mi több, a neoliberális politikák miatt a globális gazdaság veszélyesen elszakadt a nemzeti politikától. Az 1990-es évek nagy részében ezeket a tektonikus elmozdulásokat az Egyesült Államokban részben elfedték a csökkenő árak, a megnövekedett fogyasztói adósság és az alacsony kamatlábak. 2000-re azonban a neoliberalizmus által okozott regionális egyenlőtlenségeket már lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Miközben az USA tengerparti városai virágoztak, a középnyugati, északkeleti és déli területek számos részén katasztrofális munkahelyvesztés következett be. Az amerikai államok átlagjövedelmei kezdtek eltávolodni egymástól, miután az 1990-es években közeledtek egymáshoz.
A Kínával folytatott kereskedelem különösen megváltoztatta az Egyesült Államok gazdasági földrajzát. A The Annual Review of Economics 2016-os cikkében Gordon Hanson, David Autor és David Dorn közgazdászok leírták, hogy a neoliberális politika hogyan tette tönkre az Egyesült Államok egyes régióit, miközben másoknak hatalmas előnyöket biztosított. Kína “megdöntötte a kereskedelem munkaerőpiacokra gyakorolt hatásáról szóló elfogadott empirikus bölcsesség nagy részét” – írták. Hirtelen nem egyetlen amerikai álom létezett, hanem egy tengerparti álom és egy ország közepe álom, egy városi és egy vidéki álom. Kiderült, hogy a láthatatlan kéz nem működött tökéletesen, és az ország és a világ különböző részein különbözőképpen érezték az érintését.
Ez nem volt teljesen új. A neoliberális korszak kezdete óta egy maroknyi közgazdász szembeszállt a szakterület elfogadott bölcsességével. Karl Polanyi, egy osztrák-magyar gazdaságtörténész már 1944-ben bírálta a klasszikus közgazdasági nézeteket, és azt állította, hogy a teljesen szabad piacok utópisztikus mítoszok. A háború utáni időszak tudósai, köztük Joseph Stiglitz, Dani Rodrik, Raghuram Rajan, Simon Johnson és Daron Acemoglu szintén megértették, hogy a hely számít. Ahogy Stiglitz, aki a rozsdaövezetben nőtt fel, egyszer azt mondta nekem: “Nyilvánvaló volt, ha az ember egy olyan helyen nőtt fel, mint az Indiana állambeli Gary, akkor pontosan tudja, hogy a piacok nem mindig hatékonyak”.
Forràs: Foreign Affairs Szerzo: Rana Foroohar (folyt. kov.)
