Éghajlati imperializmus: az emberiséget az eltűnés veszélye fenyegeti
Pakisztán példátlan éghajlati katasztrófa kellős közepén van. A monszun esőzések – a 30 éves országos átlag 2,87-szerese – legalább 35 millió embert kényszerítettek lakóhelyük elhagyására, miközben már több mint ezer ember halálát jelentették. Több mint kétmillió hektár mezőgazdasági terület és több százezer állatállomány pusztult el, ami az elkövetkező hónapokban hatalmas élelmiszerhiánytól tart.
Ez a katasztrófa a kapitalizmus expanziós törekvéseinek előre látható eredménye. Az üvegházhatást a fosszilis tüzelőanyag-ipar legalább 1959 óta ismeri, amikor Teller Ede magyar-amerikai tudós egy New York-i kőolajipari konferencián ismertette az elméletet. Lyndon Johnson amerikai elnök tudományos tanácsadóinak 1965-ös jelentése arra figyelmeztetett, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése 2000-re “jelentős változásokat okozhat az éghajlatban”. Az 1970-es évek végén az American Petroleum Institute titkos bizottságot hozott létre az éghajlati tudományok kutatására és értékelésére. 1981-ben az Exxon alkalmazottja, Roger Cohen egy belső feljegyzést terjesztett, amelyben arra figyelmeztetett, hogy a vállalat üzleti tevékenysége “olyan hatásokat fog kiváltani, amelyek valóban katasztrofálisak lesznek (legalábbis a Föld lakosságának jelentős része számára)”. 1982-ben a vállalat tudósai egy 40 oldalas jelentést nyújtottak be a vállalatvezetésnek, amely tengerszint-emelkedést, aszályokat és katasztrófákat jósolt. Ezt elhallgatták, ahogyan a legutóbbi IPCC-jelentés megállapításait is elhallgatták, hogy elrejtsék a világ leggazdagabb országainak az éghajlatra gyakorolt aránytalan hatását.
Jayati Ghosh, a PI Debt Justice Collective tagja által nemrégiben a Monthly Review-ban közösen írt írás felvázolja ennek az éghajlati imperializmusnak a mechanizmusát. A leggazdagabb államok – az EU és az USA – 1750 óta a kumulatív szén-dioxid-kibocsátás 54%-át bocsátották ki. Az olyan országok, mint Szaúd-Arábia, Ausztrália és az USA, egy főre vetítve többszörösét bocsátják ki annak, amit olyan országok, mint Kína, Mexikó és India. A kép még szembetűnőbbé válik, ha figyelembe vesszük az osztályozás kérdéseit. Az észak-amerikaiak leggazdagabb 10%-a fejenként közel nyolcszor többet bocsát ki, mint Dél- és Délkelet-Ázsia minden társadalmi osztálya együttvéve, míg a gazdag országok legszegényebb felének kibocsátása már összeegyeztethető a fenntartható bolygóval. Ily módon a világ leggazdagabb országaiban a tőkefelhalmozás struktúrája teremti meg az éghajlati pusztítás globális feltételeit. Az olyan országok pedig, mint Pakisztán – a “Föld lakosságának jelentős része” – viselik a hatások fő terhét.
A szocialisták már régóta tisztán látják ezt a veszélyt. “Egy fontos biológiai fajt a természetes élőhelyének gyors és fokozatos felszámolása miatt az eltűnés veszélye fenyeget: Az emberiség” – mondta Fidel Castro kubai forradalmár 1992-ben. “Ki kell mondani, hogy a fogyasztói társadalmak a fő felelősek ezért a megdöbbentő környezetpusztításért… A világ népességének mindössze 20 százalékával a világ összes fémjének kétharmadát és a világszerte megtermelt energia háromnegyedét fogyasztják el. Megmérgezték a tengereket és a folyókat. Szennyezték a levegőt.”
A károk helyreállítása helyett a nemzetközi intézmények neokoloniális politikája leépíti az államok reagálási képességét. Ma az IMF az árvíz sújtotta Pakisztánt drákói megszorításokra kényszeríti, hogy teljesíteni tudja adósságtörlesztési kötelezettségeit. Az áradások, a munkanélküliség, a 25%-os infláció és az újjáépítés hatalmas költségei közepette a megszorítások követelése nem más, mint egyenesen támadás maga az élet ellen Pakisztánban.
Ezért a mi feladatunk az, hogy ellenállást építsünk a kapitalista világrendszerrel szemben. Olyan politikai erőket kell létrehoznunk, amelyek képesek átvenni a hatalmat, és megtagadni az adósságok kifizetését, amelyek megakadályozzák, hogy az olyan országok, mint Pakisztán, kielégítsék népeik szükségleteit. Hogy megtagadjuk a leggazdagabb országok önjelölt jogát arra, hogy gazdagodásuk érdekében ellopják élelmünket, földünket, erőforrásainkat és munkánkat. A szolidaritás és a csere új intézményeinek létrehozása, amelyek építőket, építészeket és eszközöket – nem pedig ragadozó hiteleket és “sokkoló doktrína” kapitalizmust – küldenek a rászoruló országokba.
Az igazságosság és a túlélés érdekében el kell vennünk a fosszilis tüzelőanyag-óriások, a mega-iparosok és a multinacionális bankok hatalmát, ne engedjük, hogy ilyen nyomorúságot okozzanak. Csak ha tömeges mozgalmakat építünk, amelyeket a szolidaritás kötelékei egyesítenek a problémákon és határokon átívelően, akkor lesz elég erőnk ahhoz, hogy szembeszálljunk a pusztítás haszonlesőivel.
Forràs: Progressive International
