Lehet-e az Európai Unió globális nagyhatalom? Interjú Lars Patrick Berg Európai parlamenti képviselővel
K: Az Európai Unió születésétől kezdve az ukrán háború kirobbanásáig az európai béke megteremtője, fenntartója és biztosítékaként határozta meg önmagát. Az ukrán háború azonban semmivé tette ezt a narratívát. A konfliktus olyan kényes kérdéseket vetett fel, mint az uniós biztonságpolitika vagy az EU világban betöltött szerepe. Ön hogyan látja, az ukrán konfliktus szorosabbra fogta az EU egységét vagy éppen ellenkezőleg felszínre hozta a tagországok közötti nézeteltéréseket?
Válasz: Erre nem lehet egyértelmű választ adni, hiszen vannak területek, ahol az egység, a szolidaritás mutatkozott meg, míg máshol ez az egység teljes mértékben széthullott. A háború kitörését követően az EU tagállamai aránylag gyorsan és egységesen összefogtak az orosz fellépéssel szemben. Túlléptek a belső vitáikon és fegyvereket bocsátottak Ukrajna rendelkezésére. Több lépcsőben megállapodtak az Oroszország elleni, egyre szigorúbb szankciókról. Befogadták az ukrán menekülteket, a legtöbb tagállam ígéretet tett arra, hogy a védelmi kiadásokat a NATO által kitűzött, a GDP 2 százalékának megfelelő szintre emeli. Ugyanakkor egyértelműen és határozottan elutasították, hogy elkötelezzék magukat egy szuverén, demokratikus európai ország megmentése érdekében a katonai megszállástól. Megtagadták bizonyos típusú fegyverek, például vadászgépek szállítását. Biztonságpolitikai vagy geopolitikai szempontból eddig ment el az Unió, ami az egységes fellépést illetti, innentől kezdve a fegyverek falajánlása és a támogatások mértéke már a tagországokon múlott. Eleinte az EU koordinálni szerette volna ezt a tevékenységet, de a tagországok nem kértek belőle.
Ugyancsak megmutatkozott az uniós egység az orosz energiaimport fokozatos megszüntetésének kérdésében, az már más kérdés, hogy a megvalósítás, a tagállamok eltérő érdekei miatt, csak nagyon lassan és részlegesen halad előre. Számos európai vállalat kivonult Oroszországból, inkább saját elhatározásból, mint a hivatalos szankciók miatt, de sokan továbbra is ott maradnak, mert nem érzik fenyegetve magukat. Még nagyobb az eltérés a tagországok között a tekintetben, hogy ki honnan igyekszik beszerezni a gázt és az olajat. Az eltéréseket a földrajzi helyzet és a politikai elkötelezettség változásának lehetősége határozza meg, és e tekintetben nem Európa az, amely megerősödött, hanem mindenek előtt a nyersanyag-kibocsájtó afrikai és ázsiai országok értéke emelkedett meg. A gáz és olaj beszerzésének tekintetében a tagországok a maguk útját járják, ami semmiképpen sem tekinthető az európai egység megszilárdulásának, még akkor sem, ha maga az EU Azerbajdzsánból igyekszik a tagországok számára a gázt beszerezni. Ez csupán egy csepp a tengerben.
K: Az a tény, hogy az EU tagországai hadiipari fejlesztésekbe kezdtek nem jelenti e az elmozdulást az európai hadsereg megalakulása majd végső soron a Macron féle szuverén Európa megvalósulása felé, lehetőséget nyújtva az Európai Uniónak, hogy végre a súlyának megfelelő szerepet töltsön be a világpolitikában?
Válasz: Önmagában az, hogy az EU tagországai növelik védelmi kiadásaikat, nem jelenti azt, hogy a tagországok készen állnának arra, hogy egy egységes európai haderőt alakítsanak ki, hiszen nincs olyan szándék, hogy az Európai Unió ütőképes katonai hatalom legyen. Tény, hogy az ukrán válság felpezsdítette az európai védelmi képességek koordinációját, de egyben megerősítette az Egyesült Államok katonai vezető szerepét az európai biztonsági kérdésekben. Ezért az ukrán konfliktus inkább megfosztotta az Uniót a stratégiai autonómia kialakításának lehetőségétől, mintsem elősegítette azt.
K: Az EU évek óta erősíti védelmi kapacitásait az állandó strukturált együttműködés és az Európai Védelmi Alap révén, de ezek az erőfeszítések mind hiába valók, amennyiben az Egyesült Államok a NATO-val megfosztotta az EU-t attól, hogy önállóan alakíthassa ki védelmi politikáját és nemzetközi politikai szerepét?
Válasz: AZ EU katonapolitikai cselekvésképtelensége sokkal inkább a politikai akarat hiányából ered, mintsem az autonómia hiányából. Az ukrajnai invázió óta elfogadott uniós biztonságpolitikai intézkedések csupán szerény jelei annak, hogy az EU új irányt kíván meghatározni önmaga számára a nemzetközi biztonságpolitikai kihívások tekintetében. Az EU kül- és biztonságpolitikájáról szóló vitákban néhány éve egyre nagyobb a furcsa disszonancia. Szinte minden hivatalos politikai dokumentum, miniszteri beszéd, véleménynyilvánítás, agytrösztök publikációja vagy folyóiratcikk azt ismételgeti, hogy az EU-nak növelnie kell külpolitikai ambícióit. Feltűnően egységes álláspont uralkodik, miszerint az EU-nak el kell köteleznie magát arra, hogy nagyobb hatalmat és befolyást gyakoroljon a világban. Egyesek szerint az EU-nak ki kell használnia az ukrajnai háborúval járó geopolitikai nyitást, hogy az intézményi kapacitásainak és folyamatainak erősítésére szolgáló, már régóta meglévő opciókat tovább vigye. Az EU és a tagállamok hivatalos politikai törekvései mind ugyanarra a célra, a fokozott nemzetközi jelenlétre és hangsúllyal való fellépésre irányulnak. Csakhogy, ha jól megnézzük, a viták többnyire arról szólnak, hogy az EU mennyire marad el ettől a széles körben elfogadott céltól.
Mi több, az EU külső fellépésének számos eleme éppen ellenkező irányba, a csökkentett ambíciók és a csonka elkötelezettség felé halad. A mindenütt hangoztatott retorika ellenére az EU külső fellépésének nagy része egy ideje már nem a külső hatalomgyakorlásról, hanem más hatalmak befolyásának visszaszorításáról vagy mérsékléséről szól csupán. A tendencia hátterében a politikai akarat hiánya mellett több tényező áll, többek között a belpolitikai korlátok, a pénzügyi források szűkössége és a stratégiai óvatosságra való összpontosítás.
K: Vannak e már jelei annak, hogy az Európai Unió az Ön által is említett okok miatt veszít nemzetközi befolyásából?
Válasz: Ennek már kézzel fogható jelei vannak. Az EU-t mára Kína már egyértelműen kiszorította Afrikából, Latin-Amerikából, és ahogy tapasztaljuk, az EU egyik régióban sem rendelkezik különösebben ambiciózus stratégiákkal ennek visszafordítására. A Közel-Kelet egyes részein Oroszország – korlátozott gazdasági ereje ellenére – ugyancsak kiszorította az európai államokat. Ugyanakkor az EU folyamatosan „több Európára” törekszik a külpolitikájában, ami azt jelenti, hogy mindenből többet akar – több hatalmat, több autonómiát, több szuverenitást, több egységet, több vezetést, több jelenlétet, több hangot -, csakhogy e mögött a vágy mögött nincs valódi globális struktúra, nincs egységes akarat. Nem beszélve arról, hogy a hatalom és az európai szuverenitás nagyobb mértékű erőltetése gyakran ütközik a más társadalmakkal kialakított, kölcsönösen előnyös partnerségi kapcsolatokkal. Ezért az EU-nak jobban meg kell válogatnia, hol és hogyan növeli nemzetközi ambícióit. Ha van az ukrán konfliktusnak tanulsága, az nem más, mint az, hogy az eddigieknél jóval megalapozottabb vitát kell folytatni Európa globális ügyekben betöltött szerepéről. Ez a vita azt vizsgálná, hogy az EU mennyire lehet – vagy egyáltalán lehet-e egyáltalán – globális nagyhatalom és alaposabban elemezné, hogy válsághelyzetekben mikor kell lépnie vagy nem beavatkoznia.
Barcs Endre
