A tekintélyelvű liberalizmus, mint a valódi demokrácia gyilkosa ( Michael A. Wilkinson: A tekintélyelvű liberalizmus és a modern Európa átalakulása c. könyvének elemzése)
A „tekintélyelvű liberalizmus” kifejezés a politikai tekintélyelvűség és a piaci liberalizmus kombinációja, amelyet a “trojka” – az Európai Központi Bank (EKB), a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság -, a pénzügyminiszterekből álló eurócsoport és az erős tagállamok erőteljes támogatásával alakult ki. A tekintélyelvű liberalizmus fő formája a “kisebbség zsarnoksága”.
A “tekintélyelvű liberalizmus” kifejezést először Hermann Heller német szociáldemokrata és alkotmányelméletíró alkotta meg a náci hatalomátvétel előtt a késő Weimart uraló elnöki kabinetek leírására. Ahogy Karl Polányi „A nagy átalakulás” című munkájában rámutat, a weimari összeomlás előestéjén kialakult tekintélyelvűség és liberalizmus kombinációja korántsem volt egyedülálló – valójában ez volt a burzsoázia globális stratégiája, amellyel a munkásmozgalmak és más szocialista fenyegetésére, a gazdasági válságra és a durva egyenlőtlenségre reagált. Ez a stratégia végzetesnek bizonyult a politikai baloldal és a munkásosztály közötti kapcsolat meggyengítésében a két világháború között.
Polányi szerint a politikai szabadság háttérbe szorulása, a parlamenti hatalom hanyatlása és a hagyományos munkásosztályi képviselet gyengülése elidegenedést hozott létre a néptömegekben. Ennek a legmarkánsabb megnyilvánulása Nyugat-Németországban volt, de más “központi” uniós alapító tagállamokban, például Franciaországban és Olaszországban is kimutatható volt. Az európai integráció ennek alapján az állam átalakulásának folyamata, amely a politikai elitnek a néptől való további elszakadásával és a piaci liberalizmus formáinak megszilárdításával hozzájárult a demokrácia kiüresedéséhez.
A demokratikus deficit – avagy a demokrácia kiüresítése – az Európai Unióval foglalkozó politikai és jogi kutatások egyik fő témája volt az EU 1992-es, alapító Maastrichti Szerződést követő évtizedben. Számos szakpolitikus határozta meg a demokratikus deficit strukturális aspektusait, amelyek a jogalkotás konszenzusos és átláthatatlan folyamatával, az uniós jog által a nemzeti joggal szemben igényelt tekintélyével, valamint a szerződésben a piaci szabadságok javára és a társadalmi szolidaritás ellenében fennálló alkotmányos egyensúlyhiánnyal kapcsolatosak.
A demokratikus elszakadás az 1950-es és 60-as években kezdett kialakulni és formát ölteni, számos, a Frankfurti Iskolához lazán kötődő kommentátor, mint például Franz Neumann és Otto Kirchheimer, mély politikai elidegenedést diagnosztizált Európa népeiben ebben az időszakban. A politikai elidegenedés a politikai szabadság háttérbe szorulásában, a parlamenti hatalom hanyatlásában és a hagyományos munkásosztályi képviselet gyengülésében öltött testet. A “demokratikus deficit” tehát nem csupán uniós intézményi kényszer vagy véletlen konstrukció, hanem ideológiai jelenség, amely a háború utáni alkotmányos képzeletben gyökerezett és idővel megszilárdult.
Maastricht egyfajta vízválasztó pillanat volt abból a szempontból, ahogyan kiszélesítette és elmélyítette az Európai Unió strukturális demokratikus deficitjét. A pillérek azonban már korábban a helyükre kerültek, kezdve a Római Szerződéssel és az Európai Bíróság joggyakorlatával az 1960-as évek elején, amely megalapozta a szerződés “alkotmányozást” és az azt követő “lopakodó integrációt”. Az európai integrációt ebben a korszakban úgy jellemezték, mint ami egy “megengedő konszenzus” támogatásával zajlott, azaz nem igényelte a polgárok aktív szerepét, a népi mozgósítást a projekt iránt, igaz, nem is volt említésre méltó ellenállás sem az alakuló uniós projekttel szemben. A projektet a hazai elitek, különösen a kereszténydemokrata politikusok és jogászok hálózatai erőltették. A jogászok kulcsszerepet játszottak, akiknek kulcsfontosságú szerepük volt abban, hogy az uniós projekt jelentős ellenállás nélkül kibontakozzon.
A háború utáni időszakban a liberálisok, a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták politikai konszenzust értek el egy megszelídített kapitalizmus, valamint egy korlátozott demokrácia körül (ahogyan Jan-Werner Müller részletesein leírta), és egy centrista kompromisszum köré tömörültek, amely magában foglalta a munka és a tőke közötti szociális alkut. Erre alapozva az európai integráció keretet biztosított a “korlátolt demokráciának”. Ez a “korlátolt demokrácia” alapozta meg és szilárdította meg a „passzív tekintélyelvű liberalizmust”, mivel különböző intézményi vétópontokat iktatott be a demokratikus hatalom gyakorlása ellen. Később szinte lehetetlenné tette az ettől való eltérést, az autoriter liberalizmus intézményi struktúráit és alkotmányos kultúráját egy megkeményedett szerződéses keretben, valamint az európai integráció ideológiájában rögzítette. Ez a szerződés a tömegek politikai szférából való visszavonulására és a munkásosztály elhagyására támaszkodott, mint a diktátumokra és rendeletekre, bár eleinte a puha hegemóniára épült, mint a kényszerre.
Ez a puha hegemónia azonban a Maastrichtban megkötött szerződéssel gyökeresen megváltozott. A Maastricht által okozott változások jelentősek és sokrétűek. Először is, strukturális-alkotmányos szinten a Maastrichti Szerződés lefektette az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) és a közös valuta alapjait, amely további kényszerzubbonyt helyezett a tagállamok politikai gazdaságára, felértékelve az euróövezet országainak makrogazdasági alkotmányát, megfosztva őket a monetáris autonómiától. Másodszor, drámaian megváltoztatta a projekt geopolitikai hatókörét, mivel az EU bővítése a német újraegyesítéssel együtt a francia-német erőviszonyokat Németország javára és egy neoliberálisabb politikai gazdaság felé tolta el. Ezt a folyamatot felgyorsította a közép- és kelet-európai országok csatlakozása, valamint gyors és brutális átmenetük a piacgazdaságba, mindenféle szilárd demokráciaépítés nélkül. Ez a két jelenség – a piaci liberalizmus elmélyülése és kiszélesedése – együttesen egy olyan struktúrát hozott létre, amely sokkal ellenállóbb lesz a változásokkal szemben, ugyanakkor gyenge demokratikus támogatottsága miatt rendkívül törékeny.
Így ráadásul, és ez sokatmondó, Maastricht az integrációval kapcsolatos “megengedő konszenzus” végét is megmutatta, a nép ellenérzésének felszításával az egyre inkább elszakadó elitekkel szemben, ami jól látható a Maastrichtra adott francia reakcióban és a népszavazáson elhangzott “kis igen”-ben (amikor a franciák alig 51 százalékkal 49 százalék ellenében elfogadták az alapszerződést). A legfontosabb, hogy ezt az elszakadást inkább a politikai jobboldal használja ki, mint a baloldal, a baloldal pedig ragaszkodik az ideológiai európaisághoz, annak ellenére, hogy egyre több bizonyíték van az EU neoliberális sodródására.
Ebben a korszakban az akadémiai mozgalom (különösen Jürgen Habermas hatására) olyan fogalmak felé indult el, mint a “posztszuverenitás”, a “posztnacionalizmus” és implicit módon a “posztdemokrácia”, a diskurzuselmélet és a jövőbeli megállapodás horizontja pedig felváltotta az anyagelemzést és az osztálypolitikát. A jobboldal viszont az EU-n belülről is képes volt céljait elérni, sőt, Európát a saját képére úgy átalakítani, ahogyan azt ma magunk előtt láthatjuk, vagyis azt , hogy az európai politikai elit, így Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Emmanuel Macron francia államfő is a populista diskurzushoz folyamodott a valóság feltárása helyett.
Forrás: https://jacobin.com/2022/08/eu-democracy-sovereignty-neoliberalism-austerity/
