Az olasz válság a máshol Európában bekövetkező bajok előfutára
Miközben Olaszország ismét politikai válságba csúszik, túl könnyű úgy tekinteni rá, mint Európában máshol bekövetkező bajok előfutárára.
Az európai fasizmus útját egyengető Benito Mussolinitől kezdve Silvio Berlusconi Donald Trump bombasztikus populizmusát előrevetítő Silvio Berlusconiig, Olaszországnak hosszú múltja van a történelmi trendek előrejelzésében – és nem feltétlenül pozitív értelemben.
Lehetetlen megérteni a mai olaszországi politikai helyzetet anélkül, hogy figyelembe vennénk a politikai rendszert az 1990-es évek elején átformáló zűrzavart. A Tangentopoli nevű országos botrány az olasz társadalom minden szintjén elterjedt korrupciót leplezett le, ami a teljes politikai osztály gyors elbocsátásához vezetett.
Ezzel egyidejűleg Olaszországban zajlott az, amit a médiatudományban mediatizációnak neveznek, ami talán az egyik legalapvetőbb fogalom a modernitás megértéséhez. A mediatizáció az a folyamat, amelynek során a média elterjed a társadalomban, és sajàt logikája alapján egyre inkább befolyásolja az emberek viselkedését.
A politikában a mediatizáció azzal kezdődött, hogy a média vált a politikai szereplők és a polgárok közötti kommunikáció elsődleges forrásává.
A média azonban csak a magántévécsatornák megjelenésével vált egyre függetlenebbé, és követte kereskedelmi érdekeit. A politika gyorsan alkalmazkodott, személyesebbé vált, és marketingelemeket vett át.
A médiatartalmakat befolyásolni próbáló politikusok médiaszemélyiségekké válnak, míg a polgárok nézővé válnak. Ennek szélsőséges következménye, hogy a politikai döntéseket a várható médiareakciók alapján hozzák meg, és a politika állandó választási kampánnyá válik.
Olaszországban a politika mediatizálódása szélsőséges formát öltött, mivel a média befolyásának növekedése az egész politikai rendszer mélyreható diszkreditálódásával járt együtt. Az olasz média döntő szerepet játszott a létező pártok szétverésében, és olyan politikaellenes érzelmeket táplált, amelyek máig fennállnak.
A régi rendszer összeomlásával a média került a középpontba, és hozzájárult az új rendszer kialakításához. 1994-ben Silvio Berlusconi médiamágnás egy televíziós bejelentéssel lépett be a politikába. Pártot alapított 45 nappal a választások előtt, és legyőzte az évtizedes politikai hagyományokkal rendelkező baloldalt.
Az 1994-es kampányt az olasz politika “kopernikuszi forradalmaként” határozták meg, amely megerősítette a pártok jelentéktelenségét és a média újonnan megszerzett központi szerepét. A berlusconizmus meghatározta az egész politikai szezont, ellenfeleit arra kényszerítve, hogy alkalmazkodjanak az új modus operandihoz.
A Berlusconi és a kereskedelmi televíziós csatornák által ápolt politikaellenes narratíva a digitális technológiáknak köszönhetően új hangot kapott az Öt Csillag Mozgalomban (M5S). A mozgalom az ország legolvasottabb blogját vezető showman, Beppe Grillo kezdeményezésére indult, és az online találkozóknak köszönhetően alulról szerveződő szervezetté fejlődött.
Az M5S a politika marketingalapú felfogásának megtestesítőjévé fejlődött. Ahelyett, hogy közvélemény-kutatásokon keresztül a választókhoz igazította volna politikáját, a közvetlen demokráciáról alkotott elképzelése szerint a választóknak kellett megmondaniuk a politikának, hogy mit akarnak.
A média politikával szembeni ilyen elsőbbségének következménye az olasz politikai vezetők egyre rövidebb életútja. Matteo Renzi 2014-ben érte el népszerűsége csúcsát, de 2016-ban le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről. Matteo Salvini 2020-ban a legnépszerűbb politikus volt, de 2021-ben át kellett adnia a stafétabotot Giorgia Meloninak.
A túlzott expozíció, a napi címlapok uralásának érzékelt igénye és a kompromisszummal szemben a konfliktus ízlése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy minden politikai vezető rövidebb ideig él, mint az előző, tükrözve a hírciklus felgyorsulását.
A helyzetet tovább rontja, hogy Berlusconitól kezdve minden sikeres vezető úgy mutatkozott be, mint aki nem áll folytonosságban a múlttal. Ez a tendencia az újdonság folyamatos keresésére utal, de önpusztító és a politikai osztály általános lejáratását erősíti.
Ugyanakkor Olaszországot kétségtelenül bonyolult irányítani a folyamatos gazdasági stagnálás, az alacsony termelékenység, a nem hatékony közkiadások és a csökkenő népesség miatt. Évtizedenként egyszer a kormány vezetését egy technokrata kapja, hogy elkerüljék a pénzügyi csődöt, ami ismét a politikai rendszer gyengeségét igazolja.
Ahogy Alessandro Barbero történész mondta, a demokrácia nem feltétlenül a legjobb módja a döntéshozatalnak. Mégis, a társadalom eleve szilárdabb, ha az emberek úgy érzik, hogy a véleményük ér valamit.
A mai Olaszország azonban azt mutatja, hogy ha a politika mediatizálódását nem sikerül kezelni, a rendszer összeomlásának veszélye fenyeget. Egy olyan társadalom, amelynek égető szüksége van strukturális reformokra, továbbra is a konfliktusos és leegyszerűsítő narratívák körforgásában ragad.
Olaszországnak olyan példaként kellene működnie, amelyet nem szabad követni. Ellenkező esetben az Olaszországra jellemző instabilitás egy új politikai korszak közös jellemzőjévé válhat jóval a határain túl is.
Forràs: Euractiv
