Uniós szerződésmódosítás most, esetleg valamikor, később
A 2005-ös franciaországi és hollandiai népszavazás után, amelyek elvetették az Alkotmányszerződést, volt egy “gondolkodási időszak”, amely alatt a vezetők azon gondolkodtak, hogy mit is tegyenek. Egyes vezetők azt akarták, hogy a szerződés reformfolyamata csendes halált haljon. A szerződés szószólói azonban továbbra is napirenden tartották a kérdést, és 2007 elején, a német elnökség alatt jött a lendület, hogy a szöveg lényegét módosító szerződés formájában megmentsék. 2007 végére a Lisszaboni Szerződésről szóló tárgyalások lezárultak.
Nincs arra utaló jel, hogy a reformfolyamat ezúttal ilyen gyorsan fog lezajlani – a Lisszaboni Szerződésről tartott két ír népszavazás sebei még nem halványultak el teljesen -, de a reformok lendülete kétségtelenül jelen van.
Németország, Franciaország és Olaszország vezetői, valamint az Európai Bizottság nyilvánosan kijelentették, hogy támogatják vagy legalábbis szimpatizálnak a szerződések megnyitásával.
Eközben az Európai Parlament megőrizte aktivista és kampányoló közgyűlésként szerzett hírnevét azzal, hogy elkészítette saját ambiciózus kívánságlistáját a szerződések megváltoztatására. Az európai parlamenti képviselők az Európa jövőjéről szóló konferencia ajánlásait és saját listájukat követően állásfoglalást készítenek.
Az első tervezetben olyan követelések szerepelnek, mint a valódi energiaunió, a nemzeti vétó eltörlése (az uniós tagsági kérelmek kivételével), a Parlament teljes körű együttdöntési jogköre az EU költségvetésében, valamint az európai parlamenti képviselők valódi törvénykezdeményezési joga.
Fontos, hogy a kívánságlista tartalmazza a “társult tagság” létrehozását is, amely lehetővé tenné az európai nemzetek számára, hogy “új teret találjanak a politikai együttműködésnek a biztonság, az energiaügyi együttműködés, a közlekedés, a beruházások, az infrastruktúra és a személyek mozgása terén”.
Ez majdnem ugyanúgy hangzik, mint Emmanuel Macron e hónap elején ismertetett tervei egy “európai politikai közösségről”, amely olyan országokat tömörítene, amelyek osztják az uniós értékeket, de nem tagjai a blokknak. Ez a tervezet Ukrajnától az Egyesült Királyságig érdeklődésre tarthat számot, és a teljes jogú uniós tagsággal szemben életképes alternatívát kínálva új lendületet adhat a bővítésnek.
Eközben a leendő szerződésreformerek úgy gondolják, hogy a válságot nem szabad elpazarolni, és ez a gondolat vezérelte tíz évvel ezelőtt az eurózóna gazdasági kormányzási struktúráját, amely egy közös mentőalapot is tartalmazott.
Az ukrajnai válság miatt Svédország és Finnország NATO-csatlakozási kérelmet nyújtott be, és Brüsszelben, valamint a nemzeti fővárosokban arra irányította a figyelmet, hogy az EU-nak nagyobb függetlenségre van szüksége a védelmi és biztonságpolitika, valamint a gázellátás terén, vagyis az úgynevezett “stratégiai autonómiára”, amelyről Franciaország és az Európai Bizottság már évekkel ezelőtt is beszélt, de amelyre kevesen figyeltek.
Annak az esélye, hogy az EU vezetői a következő egy-két évben mindezeket a kívánságokat teljesítik, a nullával egyenlő. Különösen nagy fantázia kell ahhoz, hogy a tagállamok lemondjanak a kül-, védelmi és biztonságpolitikai nemzeti vétójogukról, bár a többi követelés kevésbé valószínűtlen. Hasonlóképpen, a 12 EU-tagállam által aláírt levél, amelyben jelezték, hogy ellenzik a szerződések megváltoztatásának “meggondolatlan” siettetését, egyértelmű határvonalat jelöl ki.
A szerződés azonnali módosítása továbbra sem valószínű. De ahogy az uniós integráció tanulmányozói tudják, minél nagyobb a lendület, annál nehezebb lesz ellenállni.
Forràs Euractiv
