COP26: Az EU szabályozói hatalma többet árt az ökológiának, mint amennyi segít
Valójában az EU által a globális éghajlat-változási menetrend élére állított, csodálatra méltó lépések ellenére az EU összességében még mindig azt exportálja, amit ökológiai bizonytalanságnak nevezhetünk. Az EU rutinszerű üzenete saját éghajlat-politikai keretrendszerének exportálásával és az európai zöld megállapodás nemzetközivé tételével kapcsolatos előnyöket tekintve, figyelmen kívül hagyja, hogy az unió maga is hozzájárul a környezeti feszültségek okozta instabilitáshoz.
Szóban az EU már évek óta felismerte, hogy az ökológiai stressz ambiciózusabb megközelítést igényel a béketeremtés és a konfliktusmegoldás terén. A tagállamok a közelmúltban újabb kötelezettségvállalást írtak alá az éghajlat-politika és a konfliktusmegoldás összekapcsolására. Rögzítették az éghajlati tényezőknek az uniós védelmi politikába való integrálására vonatkozó 2020-as ütemtervet, valamint a NATO éghajlat-biztonsági iránymutatásait.
Az évek során született számos ilyen dokumentum és ígéret ellenére azonban az uniós konfliktuskezelő beavatkozások és a közös biztonság- és védelempolitikai (KBVP) missziók még mindig nem tartalmaznak éghajlatvédelmi elemeket, és a környezeti béketeremtés továbbra is alárendelt szerepet játszik a biztonság hagyományos fogalmainak. A konfliktusokban és a törékeny helyzetekben való európai szerepvállalás általában véve a minimumra korlátozódik.
Az európai kereskedelmi érdekek és az EU szabályozói hatalma még mindig többet árt az ökológiának, mint amennyit a globális éghajlat-politikáknak ad. Ez annak ellenére van így, hogy az EU egyre gyakrabban alkalmazza a zöld kereskedelmi záradékokat és a jövőbeli szén-dioxid-határkiigazítási mechanizmust. Az európai zöld alku azt az elképzelést közvetíti, hogy az uniós szabályok és jogszabályok exportálása axiómaként jó klímapolitikát jelent más országok számára, holott ezek átültetése más kontextusba mélyen destabilizáló hatású lehet.
