A liberalizmus mint globális diktatúra
Bár a liberalizmus már az ókori filozófusoknál, így Platónnál, Arisztotelésznél és Cicerónál is megjelenik, a modern kori liberalizmus eszméjét az amerikai, és az ezt nem sokkal lemaradva követő európai felvilágosodás hozza el számunkra az 1700-as években. A klasszikus liberalizmus eszméje a görög demokráciára támaszkodva, de néhány keleti ideológiai áramlatot is magába szíva az akkor fennálló államvallás és a tömegeket elnyomó arisztokrácia ellen születik meg. Az ideológiát az 1789-ben kirobban francia forradalom teszi meghatározó erővé, amit a kor tudományos forradalma is támogat. Az elmúlt kétszáz évben a liberalizmus végig itt volt velünk, és a demokrácia, szabadság és egyenlőség elvére épülve egyre inkább meghatározó ideológiává vált.
A dualista globális rendszer, azaz a hidegháború elmúltával, 1991-ben az egyedüli meghatározó globális ideológia lett a nyitott társadalmakban. A liberalizmusnak nem volt alternatívája, a társadalomfilozófusok úgy gondolták, ezzel az emberiség elérkezett a fejlődés legfelső hátárára, innen nincs tovább út, azaz megállt a történelem. Francis Fukuyama, amerikai filozófus a „Történelem vége és az utolsó ember” c. könyvében egyenesen azt állította, hogy a történelmi haladás, mint ideológiák közti harc tulajdonképpen véget ért, és a hidegháború időszaka időszaka, a után a világban a liberális demokrácia uralmának kora következik, a politika és gazdasági liberalizmus elkerülhetetlen győzelmével. Jóslata be is következett, de olyan eredményekkel, amely éppen magának a liberalizmus eszméjének a lényegét kérdőjelezte meg.
Az, hogy a Nyugat teljes mértékben liberálissá vált, azt hozta magával, hogy az európai pártok mind liberálisakká lettek. Megszűnt a különbség a szociáldemokrata európai pártcsalád, a kereszténydemokrata alapokra épülő európai pártcsalád, a zöldek és a liberálisok között, hiszen valamennyien ugyanazt a liberális ideológiát követik. Ezzel a demokrácia alapja, a szabad választás vált semmivé, hiszen a választó függetlenül attól, hogy melyik pártra adja le a voksát, a liberalizmusra szavaz. Ez azt jelenti, hogy a liberális ideológia, szembemenve saját eszméjével, éppen legfontosabb alapelvét, a demokráciát teszi semmissé. Így az Európai Unióban is megszűnt a demokrácia, az Európai Parlamentben nem politikai munka folyik, hiszen nincsenek erre megfelelő pártok, a szélsőségeseknek tituláltak csak színes cafrangként vannak jelen, a “nagyok” dolgába nem szólhatnak bele. Az Európai Unió a politikai vita hiányában áttért a szocializmusból jól ismert direktívákra és tervgazdálkodásra. Az az ál-vita, amit most a Konferencia Európa jövőjéért néven zajlik, nem szolgál egyebet, mint ennek a diktatúrának a további erősítését.
A liberalizmus két alapelve a folyamatos gazdasági növekedés, és a folyamatos szociális fejlődés. E kettő a liberális ideológia szabadságeszméjének a biztosítéka. A szociális fejlődés erőltetése egyre inkább a társadalom többségének ellenszenvét kezdte kivívni, az egyén központi szerephez juttatása a családmodell felbomlasztásával járt, a nők társadalmi szerepének erőltetése a gyerekvállalástól való elfordulást eredményezte, ezzel együtt Európa legyöngülését és elöregedését, a migráció felerősödését. Az azonos neműek jogainak a társadalomra történő erőltetése pedig már a liberalizmus diktatórikus jellegét domborította ki.
Ha a liberalizmus gazdaságra gyakorolt hatását nézzük, akkor azt látjuk, hogy a John Maynard Keynes brit közgazdász által kidolgozott gazdasági elméletet, az úgynevezett keynesianizmusi modellt követi, ami a II. világháborút követően az 1970-es évek közepéig egyedülálló és győztes formulának bizonyult. Ekkor azonban az Egyesült Államok és Nyugat-Európa egy új jelenséggel szembesült: az infláció és a stagnálás kombinációjával, a stagflációval, amire a keynesianizmusnak nem volt érdembeli válasza. Óhatatlanul megindult a jóléti államok lebomlása. Ennek megállítására Ronald Reagan amerikai elnök tett először kísérletet, a nevével fémjelzett „reaganomia” gazdasági modell bevezetésével, ami a szabadpiac megregulázásával, és az állam szerepének átalakításával járt. Ezt az új gazdasági modellt nevezzük ma neoliberalizmusnak.
A neoliberalizmus, szemben a klasszikus liberalizmussal, amely nem nézte jó szemmel az állam beavatkozását a piaci folyamatokba, az államilag támogatott piacokat részesítette előnyben. Ezzel létrejött a politikai és a vállalkozói elit összefonódása.
Mivel a klasszikus liberalizmus elveszítette lényegi elemét, és az új, a neoliberalizmus már messze nem hordozza magában azokat az eszméket, amiért valójában a liberalizmus létrejött, így hiába terjedt el, és vált egyeduralkodóvá a szabad világban, azt követően, hogy sikert ért el a kommunizmus lebontásával, nagyon hamar hanyatlani kezdett.
Sorra követték egymást a gazdasági krízisek, az 2008-2009-ben bekövetkezett gazdasági válság következményeként megállt a gazdasági növekedés, a neoliberális társadalmak gazdasági növekedése lelassult, helyenként meg is állt. A liberális alapú gazdaság ismét zsákutcába jutott, és nem tudta, mi a megoldás.
A zsákutcából való kitörés egyik eleme a klímaváltozáshoz köthető gazdasági növekedés ideológiája, az új technológiák kötelező bevezetésével, amit az emberiség kipusztulását fenyegető klímaváltozás emlegetésével kívánnak elérni. Ha jól megnézzük, ennek az elképzelésnek a célja valójában nem az emberiség, hanem a neoliberális gazdaságpolitika a megmentése a célja, hiszen a klímaváltozás elleni küzdelem nem támaszkodik tudományosan bizonyított tételekre, még akkor sem, ha néhány tudós a megfelelés igyekezetével ezt állítja.
A neoliberalizmusnak az illiberalizmus megjelenéséig nem akadt ellenfele. Az illiberalizmus nem az ördögtől való, és nem is idegen az emberiség számára, hiszen az nem egyéb, mint a jól ismert konzervativizmus újbóli beemelése a modern társadalomba, a hagyományos értékeivel együtt. Bár sokan a liberális oldalon ezeket az értékeket semmibe veszik, ósdinak, idejétmúltnak titulálják, napjainkban két filozófiai irányzat él: a liberalizmus és a konzervativizmus. Ébredezik a baloldali eszme is, de egységes munkásosztály hiányában, ez az alternatíva nem életképes.
A konzervativizmus újbóli megjelenése végtelen pánikot keltett a liberálisok körében, akik összezártak, és immár teljesen meghazudtolva a liberalizmus eredeti célját, diktatórikusan követelik a törvényeik betartását. Azokat, az „elhajlókat”, akik elfordulnak a liberalizmus eszméjétől, mint ahogy azt a szektásoktól megszoktuk, megbélyegzik, kikövezik, legszívesebben elpusztítanák. Az Európai Unió mai vezetői pontosan ezt teszik.
Azok az országok, amelyek felvették a harcot a hatalmas túlerővel, egyelőre még gyöngének tűnek egy globális rendszerrel szemben, de az egyre növekvő liberális diktatúra ellenére még tartják magukat. Kérdés, képes lesz e ez az irányzat megerősödni, vagy képes lesz e a neoliberalizmus megújulni? A válasz húsba vágó, hiszen mindennapi életünk fog függni tőle.
Barcs Endre