Hogyan tovább EU? Beköszöntött a Merkel utáni korszak
Az uniós vezetők asztalánál leghosszabb ideig ülő német kancellár, Angela Merkel pénteken az EU csúcs után elköszönt kollégáitól. Ezzel véget ért egy korszak. Merkel mindig a mérleg nyelve volt. Józanul gondolkodott, mindig a kiegyensúlyozottságra törekedett. Egyéniségével, politikusi hitelességével képes volt komoly ellentétek elsimítására.
A politikai elemzők érdekes, vagy talán nagyon is érthető módon nem azonnal Macront nevezték meg, mikor arról esett szó, hogy most ki vegye át a zászlórudat. Mondhatnánk, hogy két “veterán” politikus a holland miniszterelnök, Mark Rutte és a magyar miniszterelnök Orbán Viktor, – ahogy mondani szokták – ellopta a showt. Mindkét politikus 2010 óta van hatalmon, és jelenleg az EU jövőjének két végletes megjelenítését adják. Sokan azt hitték még néhány éve, hogy Orbánt az EU könnyen lesöpri az asztalról. Nem így történt.
Ma már Orbán jelenti az EU jövőjének egyik megjelenési formáját. Rutte a másik végletet képviseli, ő a liberális alapú föderalizmus zászlóvivője. A magyar ellenzék örömmel állna be Rutte zászlója alá, abban a hitben, hogy a magyar választók még nem veszítették el hitüket az egységes Unióban, ugyanakkor ez az irány lehetőséget kínál(hat) fel számukra ahhoz, hogy megszabaduljanak Orbán Viktortól.
Néhány éve még sokan azt gondolták, Orbán egyedül van, könnyű lesz vele elbánni. Ki hitte volna, hogy egyre többen mernek majd letérni a politikai korrektség útjáról, és őszintén ki merik majd mondani, amit tényleg gondolnak, és amit tényleg hiszen, szemben azzal, amit az EU előír számukra. Orbán néhány éve még egyedül képviselte a migráns áradat megállításának politikáját. Keményen támadták országa déli határára épített kerítés miatt. Ma már egyre több tagország meri felemelni a szavát, nemrég éppen Dánia lépett fel az EU határozata ellen, és merte kimondani, hogy a migránsokat állítsák meg a határon kívül, és a bejönni szándékozókat ott hallgassák ki. Persze az EU azonnal felbőszült, mintha létezne egy, a tagországok felett álló EU, amely meghatározza, hogy a tagországok, amelyekből magának az EU-nak a jogi alapja ered, hogyan viselkedjenek. Korábban Csehország, a múlt hét közepén Ausztria is Magyarország mellé állt a migráns kérdésben.
A két veterán politikus által képviselt két szélsőséges vonal, a föderalizmus és az illiberalizmus lesz tehát az, amely ezentúl rányomja a bélyegét az EU-ra. A harc már folyik, a múlt heti EU csúcson már olyan magasra csaptak a lángok, hogy – ami még eddig soha nem fordult elő az állam,- és kormányfők esetében, – személyeskedésbe csapott át a vita, ami bizony az ilyen szintű politikai körökben megengedhetetlen és elfogadhatatlan.
A kék sarokban Orbán, a vörös sarokban Rutte. Valamelyiküknek győznie kell, mert egyik ideológia sem valósulhat meg maradéktalanul, hacsak nem tünteti végleg el a másikat. Mivel jelenleg nincs bíró a ringben, a harc a végtelenségig fokozódhat. Az Európai Bizottság tehetetlen, a 7.cikkel való fenyegetőzés üres blöff, az uniós pénzt soha nem fogják megvonni Magyarországtól.
Bár sokan reménykednek a magyar ellenzék soraiban abban, hogy a “jogállamiság” lesz majd a jobb horog, ami Orbánt kiüti, ez inkább az Európai Parlament liberálisainak álma, és a Renew Europe erőszakosságának köszönhető csak, hogy a gyenge Bizottság, sok noszogatás után, végre hajlandó volt ez ügyben apró kis lépést tenni, de közben a hátuk közepére sem kívánják ezt az egészet. Érdekes, hogy az Európai Parlament méretében mindössze harmadik pártcsoportja, a Renew Europe-ra keresztelt liberálisok irányítják az egész testületet. A két erősebb pártcsoport, az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták meg behúzza fülét, farkát, némán menetel a liberálisokkal együtt, tökéletesen elfeledkezve arról, hogy valójában nekik milyen politikát is kellene követni.
A mesterségesen kreált LMBQTI vita igen jól jött, hogy eltakarja az igazságot: a repedések egyre nagyobbak az EU-ban. A “gazdag” (hivatalosan: fukar) északiak nem akarják “eltartani” a délieket, a keletiek meg szembemennek a nyugatiakkal, nem engedik többé, hogy a Nyugat másodosztályú tagoknak tekintse őket, akiknek csak a piacuk érdekes, amit el lehet foglalni. A magyar kormánypárt “nem leszünk többé gyarmat” szlogenjének igenis van gazdasági alapja!
A politika kegyetlen. Ma még nosztalgiázhatunk Merkel távozása kapcsán, de hétfőtől egy új hét indul, és a politikában csak az számít, hogy ki van a ringben. Aki kiszáll, azt igen hamar elfeledik, lett légyen is bármilyen érdeme.
Nekünk, uniós polgároknak meg marad az, hogy lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogyan is evickél az EU előre az egyre inkább széttöredezetté váló Európában.
NapiEU
