Mit tehet az USA azért, hogy ez a vilàg jobb legyen?
A világ egy csúnya hely, ezért az amerikai tisztviselőknek úgy kell kezelniük, ahogy van, anélkül, hogy azt képzelnék, hogy nagyobb hatalmuk van megváltoztatni azt, mint amekkora valójában van.
A való világban az Egyesült Államoknak gyakran együtt kell működnie az általa gyűlölt rezsimekkel, legyen az Kína vagy Szaúd-Arábia. Csak a filmekben elég erős a CIA ahhoz, hogy a bolygó bármelyik vezetőjét megdöntse. A CIA tényleges titkos akciói sokkal kevésbé lenyűgözőek, és azon kevés alkalommal, amikor segített sikeres puccsokat végrehajtani, az eredmények általában visszafelé sültek el.
Az iráni mollák még mindig az amerikaiak aljasságáról tanítják népüket, az Egyesült Államok által támogatott puccsra hivatkozva, amely 1953-ban megdöntötte Mohammad Mosaddeq hatalmát.
A modern világban a diktátorok aggasztóan tehetségesnek bizonyultak abban, hogy a csúcstechnológiás megfigyelési eszközöket a népfelkelések elfojtására használják. Az elmúlt 20 évben Erica Chenoweth tudós szerint a tömeges tiltakozások sikerességi aránya jelentősen csökkent. Nem volt tehát borzasztóan meglepő, hogy Kína az elnyomás és a megbékélés kombinációjával véget tudott vetni a Hszi Csin-ping “nulla KOVID” politikája elleni tiltakozásoknak.
Bárki, aki arra számít, hogy a néphatalmi forradalom hamarosan liberális, nyugatbarát kormányt vezet majd be Pekingben, Teheránban vagy Moszkvában, ha az Egyesült Államok csak nagyobb támogatást nyújt a tüntetőknek, az vágyálmokat kerget.
Az ilyen remények valóra válhatnak, de a remény nem a jó külpolitika alapja. Washingtonnak bátorító szavakkal, kommunikációs technológiákkal és egyéb nem katonai segítségnyújtással kellene támogatnia a liberális tiltakozókat, de nem számíthat a sikerükre, és szem előtt kell tartania, hogy amikor egy diktatúra megbukik, az alternatíva nem mindig előnyösebb.
Ne feledjük, hogy Khomeini ajatollah követte az iráni sahot, és hogy Kadhafit anarchia követte. Vlagyimir Putyin orosz elnök egy háborús bűnös, akit Hágában kellene bíróság elé állítani, de ha elveszíti a hatalmat, az utódja nem biztos, hogy egy olyan liberális személyiség lesz, mint Navalnij. Lehet, hogy egy még vakmerőbb, ultranacionalista keményvonalas, aki talán valóban beveti Oroszország nukleáris arzenálját Ukrajnában, ahelyett, hogy csak fenyegetőzik vele.
Még Iránban is előfordulhat, hogy a mai teokráciát nem liberális demokrácia váltja fel, hanem egy keményvonalas tábornokokból álló junta, amely világiasabb, de nem kevésbé veszélyes. Sajnos, a vágyálmokon kívül nincs sok okunk arra, hogy azt várjuk, hogy más nemzetek a whiggista vonalak mentén fejlődnek majd mintaszerű, nyugati típusú demokráciákká.
Forràs: Foreign Affairs
