Európai Parlament: “vándorcirkusz” Brüsszel és Strasbourg között

Miért ragaszkodik az Európai Parlament egy olyan diszfunkcionális megállapodáshoz, amely arra kényszeríti, hogy plenáris üléseit Strasbourgban tartsa, titkárságának egy részét Luxemburgban működtesse, és tevékenységeinek nagy részét Brüsszelben végezze? Azért, mert több mint hetven évvel ezelőtt, 1952 júliusának hajnalán történt valami Párizsban. A szellem a szobában, a végzetes döntés akaratlan okozója III. Leopold belga király volt.

Az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK) 1951. április 18-án hozta létre a Párizsi Szerződés, és 1952. augusztus 1-jén kellett volna megkezdenie munkáját, Jean Monnet elnökletével. De hol? A hat tagállam külügyminiszterei 1952. július 24-én Párizsban gyűltek össze Monnet-val együtt, hogy erre a kérdésre végleges és sürgős választ adjanak.

Hollandia Brüsszelt javasolta, Németország és Luxemburg támogatásával. 1952. július 24-ről 25-re virradó éjszaka azonban egyvalaki teljes mértékben ellenezte ezt a lehetőséget: Paul van Zeeland, Belgium külügyminisztere.

Jean Monnet az Emlékirataiban a következőképpen idézi fel ezt a döntő pillanatot: “A zűrzavar közepette emlékszem, hogy van Zeeland olyasmit mondott, ami sokatmondó: “Késő van, mindannyian fáradtak vagyunk, ezért őszintén fogok beszélni…”. Brüsszelt javasolták, de ő ellenezte: választási okokból, mivel mandátuma Lüttichre korlátozódott.” Egy másik tanúvallomás szerint van Zeeland még azt is mondta: “Ha elfogadom Brüsszelt, a kormányomat holnap megbuktatják”.

A belga vétó megértéséhez vissza kell mennünk néhány évet a II. világháború alatt történtekhez. A belga hadsereg 1940. májusi kapitulációja után III. Leopold király nem követte a belga kormányt Londonba, hanem úgy döntött, hogy a németek fogságában marad a laekeni palotájában, mielőtt a háború vége felé Németországba szállították volna.

Belgiumban sokan helytelenítették ezt a döntést, és ellenezték, hogy a király a háború befejezése után visszatérjen Belgiumba. A király ekkor azt javasolta, hogy a visszatérés kérdését nemzeti népszavazáson döntsék el. A jobbközép keresztény-liberális koalíciós kormány beleegyezett, és 1950. március 12-én rendkívül polarizált körülmények között került sor a népszavazásra – Belgium történetében eddig az egyetlen ilyenre -.

Az iparosodottabb – és ezért szocialistább és vallon – országrészek a király visszatérése ellen, a kevésbé iparosodott – és ezért keresztényebb és flamand – részek pedig mellette szavaztak. A végeredmény összességében 58%-os többséggel támogatta, de Wallóniában is 58%-os többséggel ellenezte, mivel a legiparosodottabb és legsűrűbben lakott tartományokban, Lüttichben és Hainautban nagy többséggel ellenezték.

A népszavazás eredménye nem döntötte el a kérdést. Sokkal inkább fokozta a feszültséget. A kérdés fontosságát kihasználva a keresztény párt három hónappal később, az 1950. június 4-i országos választásokon abszolút többséget szerzett, és egypárti kormányt alakíthatott – ez az egyetlen alkalom, amikor ez megtörtént azóta, hogy Belgium 1899-ben áttért az arányos képviseletre, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor ez valaha is meg fog történni.

A király 1950. július 22-én a kormány meghívására visszatért Belgiumba. Visszatérése zavargásokat váltott ki Vallóniában. Július 30-án pedig Liège egyik külvárosában négy tüntetőt öltek meg a rohamrendőrök.

Két nappal később a király lemondott 19 éves fia javára. Baudouin király 1951. július 16-án tette le az esküt a parlament előtt. Miközben beszélt, egy liège-i kommunista parlamenti képviselő azt kiáltotta: “Vive la République!”. Egy hónappal később meggyilkolták.

Ebben a rendkívül viharos, olykor lázongó környezetben a belga polgárok és politikusok megbocsáthatóan kevés figyelmet szenteltek az európai integráció nyitó aktusának, az 1950. május 9-i Schuman-nyilatkozatnak, amely a népszavazás és a keresztény párt választási győzelmének ideje közé szorult, és még kevesebbet az ESZAK-Szerződés 1951. április 17-i aláírásának, amely Leopold lemondása és fia trónra lépése közé szorult.

Amikor tehát eljött az idő, hogy a már említett 1952. július 24-i ülésen végleges döntést hozzanak az ESZAK székhelyéről, a belga kormányt mindenekelőtt – ahogy Monnet fogalmazott – “választási okok” vezérelték, nevezetesen az, hogy a keresztény párt milyen rosszul szerepel majd a következő választásokon Vallóniában, különösen Lüttichben.

Ez különösen fontos volt az ESZAK-tárgyalásokért felelős külkereskedelmi miniszter, Joseph Meurice számára, aki liégeois-i volt és aktív tagja a Le Grand Liège nevű lobbinak, amely szerint Vallónia legnagyobb városa, Belgium szén- és acéliparának központja ideális választás az ESZAK székhelyének.

Sajnos Lüttich számára, a többi tagállam egyike sem osztotta ezt a nézetet. 1952. július 25-én, a kora reggeli órákban Joseph Bech, Luxemburg miniszterelnöke vonakodva beleegyezett abba, hogy az ESZAK központja a fővárosában kapjon helyet. Az ESZAK vezetősége 1952. augusztus 10-én kezdte meg munkáját a Luxemburgi Vasúttársaság egykori épületében. De mi a helyzet a közgyűléssel? Mivel akkoriban nem volt egyetem, Luxemburgnak nem volt megfelelő előadóterme, amelyben a közgyűlés – ha ideiglenesen is – összeülhetett volna.

Strasbourg a segítségére sietett. Nem messze Luxemburgtól, 1949 óta az Európa Tanács székhelye. A Tanács közgyűlése először 1949. augusztus 10-én, Paul-Henri Spaak (a Római Szerződés későbbi ötletgazdája) elnökletével a strasbourgi egyetem aulájában ülésezett.

A következő évtől kezdve egy erre a célra épített ideiglenes Maison de l’Europe-ban, 1977-től pedig a végleges Palais de l’Europe-ban ülésezett. Az Európa Tanács örömmel osztozott ezeken a helyiségeken az ESZAK közgyűlésével, amely 1979-ben közvetlenül választott Európai Parlamentté alakult, amíg ez utóbbi 1999-ben át nem költözött saját kizárólagos helyiségeibe, a Louise-Weiss épületbe.

Az évek során az Európai Parlament fokozatosan kiterjesztette brüsszeli tevékenységét, amelynek jelenleg becslések szerint kétharmada ott zajlik, hogy közelebb legyen a végrehajtó hatalomhoz, amelyet ellenőrizni hivatott, és a számos más, az egész EU-t átfogó szervezethez, amelyek ott vannak jelen.

Tagjainak többsége többször kifejezte azt a kívánságát is, hogy véget kíván vetni a brexiterek által az uniós abszurditás legfőbb példájaként használt “vándorcirkusz” hatalmas környezeti, pénzügyi és időbeli költségeinek. A helyi érdekek azonban érthetően erősek, és ahogy Jacques Delors, a Bizottság korábbi elnöke egyszer elmondta nekem: “Természetesen ez a helyzet abszurd. De Franciaország csak akkor fogja feladni, ha kellően erősnek érzi magát”.

Forrás: Brussels Times