Az európai szuperállamért folytatott keresztes hadjárat továbbra is ugyanolyan antidemokratikus, mint valaha
2016-ban, amikor a Brexit mellett kampányolók arra figyelmeztettek, hogy az alapítása óta az “egyre szorosabb unió” mellett elkötelezettEU egy nap “európai szuperállammá” fog átalakulni, ami súlyosan aláássa a tagállamok nemzeti szuverenitását, az eurofil média alaptalannak minősítette ezeket a félelmeket. Az EU-ban a közelmúltban bekövetkezett fejlemények azonban azt mutatják, hogy a blokk föderalista ideológusai továbbra is ugyanolyan elkötelezettek a nemzetek feletti eszme mellett, mint valaha – sőt, talán már nincs is messze, hogy ez megvalósuljon.
Szerdán az Európai Parlament 291 szavazattal, 274 ellenében, 44 tartózkodás mellett megszavazta az uniós szerződések módosítására irányuló radikális új javaslatokat. A javaslatokat a belga EP-képviselő és lelkes euroföderalista Guy Verhofstadt vezette liberális Renew képviselőcsoport dolgozta ki, és a múlt hónapban fogadta el a Parlament alkotmányügyi bizottsága.
A javaslatok célja az Európai Tanács gyengítése a Bizottsággal és a Parlamenttel szemben, különösen a tagállami vétójogot illetően. A javaslatok értelmében az Európai Tanács több határozatát minősített többséggel hozná meg, ahelyett, hogy egyhangúságra lenne szükség – a Verhofstadthoz hasonló föderalisták régóta úgy tekintenek a tagállami vétóra, mint az EU hatalmának nemkívánatos megerősítésére.
Eközben a Parlament az EU hosszú távú költségvetésének társjogalkotójává válna, és jelölné a Bizottság elnökét, akinek kinevezését a Tanács ratifikálná (a jelenlegi rendszer megfordítása). E jelentős alkotmányos változások mellett a javaslatok a tagállamokkal szemben az EU-ra ruháznának egy sor más hatáskört is, többi között az energia- és éghajlat-politika, az oktatás, a kereskedelem és a külügyek területén.
Ami talán a legbeszédesebb, Verhofstadt és társai még azt is remélik, hogy a Bizottságot “Európai Végrehajtó Bizottság”-ra nevezik át – azaz a bírói és a törvényhozói testület mellé. Ebből is látszik, hogy ezek a javaslatok óriási, szándékos ugrást jelentenek a föderáció felé, amely nem csupán számos nemzeti hatáskör megszerzését jelenti, hanem kifejezetten a demokratikus nemzetállamok politikai nyelvezetének átvételét is.
Miközben az uniós elit a változást “demokráciánk felértékelődéseként” üdvözli, vajon hogyan viszonyulnak az európai népek ahhoz a kilátáshoz, hogy beolvadnak egy uniós szuperállamba?
Gondoljunk csak arra, mi történt az uniós integráció legutóbbi fordulója során. 2001-ben az európai elit, felbuzdulva az euró bevezetésén, minden eddiginél tovább akarta vinni az uniós integrációt. Decemberben az Európai Tanács konferenciája Brüsszel egyik külvárosában kristályosította ki ezt a törekvést, és a laekeni nyilatkozatban bejelentette, hogy “Európa egyesítése közel van”. “A polgárok kétségtelenül támogatják az Unió átfogó integrációs céljait”, biztosította a világot, hogy “Európa végre elindult az úton, hogy egy nagy családdá váljon”.
A laekeni nyilatkozat adta az indítást a következő évben az Európai Unió jövőjéről szóló konvent létrehozásához. 2004-re megszületett az Európai Alkotmányszerződés, egy átfogó, idealista dokumentum, amelynek célja, hogy az EU tovább haladjon “a civilizáció, a haladás és a jólét útján” a föderális Európa felé – “a nagy vállalkozás, amely az emberi remény különleges területévé teszi”.
E nagy föderalista álmok közepette csak egy aprócska bökkenő volt: az európai népek. Az olyan teoretikusok, mint Jürgen Habermas, lelkesen emlegették az “alkotmányos patriotizmus” gondolatát, és úgy vélték, hogy egy “katalizáló” alkotmányos pillanat létrehozhat egy európai identitást, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Philadelphiai Konvent tette az Egyesült Államok esetében. A valóság azonban az volt, hogy a saját országukhoz képest kevés európai polgár azonosult az EU-val, és sokan nem szívesen adták át a demokratikus nemzeti szuverenitást egy távoli nemzetek feletti tömbnek.
Amikor erre került a sor, nem voltak hajlandóak további integrációt támogatni. A 2005-ös népszavazáson Spanyolország igennel szavazott, de Franciaország és Hollandia – mindkét EU alapító nemzet – nemmel szavazott. A további megaláztatások elkerülése érdekében a tervezett népszavazásokat Nagy-Britanniában, Írországban, Dániában és Portugáliában elhalasztották.
Az európai elit azonban, bármennyire is hangoztatta demokratikus hitvallását, nem hagyta, hogy a terveik útjába álljon egy olyan apróság, mint az európai ellenállása. 2007-ben az ECT gyakorlatilag változatlan formában, Lisszaboni Szerződés néven jelent meg újra. A népszavazás általi ratifikáció követelményét – amelyet korábban szükségesnek tartottak ahhoz, hogy az európai népeket az új alkotmány köré tömörítsék – eltörölték. A további integráció egyértelműen ellentétes volt az európai népek kívánságával, az EU mégis további hatásköröket kapott.
Az EU jelenlegi integrációs törekvése ugyanezt a nem demokratikus dinamikát ismétli meg. Ez 2019-ben kezdődött az Európa jövőjéről szóló konferenciával, amely lényegében egy kibővített polgári gyűlés. Ezeknek a fogatlan kezdeményezéseknek az az előnyük, hogy az elitek terveihez a demokratikus beleszólás látszatát kölcsönzik, anélkül, hogy bármi érdemi tartalommal rendelkeznének .
A szerződésmódosítások elfogadásához a Tanács egyhangú támogatására van szükség, ami azt jelenti, hogy az olyan szuverenista ellenzékiek, mint Magyarország és Szlovákia, biztosan megvétózzák azt. Mindazonáltal, ahogy Jacek Saryusz-Wolski lengyel európai parlamenti képviselő a múlt hónapban a Remixnek elmondta, a szerződésmódosítások történetében “még a legellenállóbbak is engednek a nyomásnak, és idővel engednek”, ahogyan Nagy-Britannia, Franciaország és Hollandia végül a Lisszaboni Szerződéssel tette. Attól tart, hogy a Bizottság egyre nagyobb hajlandósága, hogy a kisebb államokat a költségvetési források blokkolásával megfélemlítse, végül megtörésre késztetheti őket. Ehhez csak egy botlásra lesz szükség. A javasolt szerződésmódosítások azt jelentenék, hogy a további változtatásokhoz már csak a tagok négyötödének, nem pedig az összes tagnak a támogatására lenne szükség.
Mivel az európai szuperállam felé vezető út feltartóztathatatlannak tűnik, a Brexitet választók döntése, hogy megvédik Nagy-Britannia demokratikus szuverenitását, napról napra bölcsebbnek tűnik.
Forrás: Brussels Signal, fotó: European Parliament Audiovisual
